Beszélgetések Istennel I
• szokatlan párbeszéd •
Első könyv
1995
2000
2005
BUDAPEST, 2000
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Neale Donald Walsch / Conversations with God
An Uncommon Dialogue - Book 1
(*)
Mindenekelőtt köszönetet kell mondanom a Forrásnak, hogy létrejöhetett ez a könyv az életünkről - és köszönetet kell mondanom magáért az életért.
Köszönetet kell továbbá mondanom szellemi tanítóimnak, minden vallás szentjeinek és bölcsességének.
Harmadjára, nyilvánvaló számomra, hogy valamennyien össze tudnánk állítani azok listáját, akik oly jelentékeny és mélyreható szerepet játszottak az életünkben, hogy azt képtelenség hétköznapi kifejezésekkel besorolni vagy elégségesen leírni; emberek, akik megosztották velünk a bölcsességüket, részesítettek az igazságaikban, végtelen türelemmel elviselték hibáinkat és gyengeségeinket, és akik mindezek mögött is megláttak minket, meglátták bennünk a legjobbat. Ezek az emberek, azzal, hogy elfogadtak bennünket, valamint hogy elutasították belőlünk mindazt, ami valójában nem a mi választásunk eredménye, elősegítették a fejlődésünket, hogy valamiképp nagyobbak legyünk.
Ezen emberek között - ideértve a szüleimet is - meg kell említenem Samantha Gorskit, Tara-Jenelle Walscht, Wayn Davist, Bryan Walscht, Martha Wrightot, a néhai Ben Willst, ifj. Roland Chamberst, Dan Higgst, C. Berry Carter II—t, Ellen Moyert, Anne Blackwellt, Dawn Dancing Freet, Ed Kellert, Lyman W. (Bill) Griswoldot, Elisabeth Kübler-Rosst, és a drága Terry Cole-Whittakert.
Nem feledkezhetem meg korábbi élet- és házastársaimról sem, akik nem csekély hatással járultak életem egy-egy szakaszához, és akiket továbbra is nagyra becsülök, bár itt nem nevezek meg.
Hálával tartozom mindezen csodálatos embereknek, különösen pedig munkatársamnak, feleségemnek, társamnak, a bölcs, könyörületes és szerető asszonynak, Nancy Fleming Walschnak, aki bebizonyította, hogy az emberi kapcsolatokról szőtt legmagasztosabb gondolataimnak nem kell ábrándnak maradniuk, mert az álom valóra válhat.
Negyedszer és végezetül meg kell említenem olyan embereket is, akikkel soha nem találkoztam, akiknek az élete és a munkássága azonban olyan erősen hatott rám, hogy hálatelt szívvel gondolok az élvezetes percekre,
melyeket az emberi viszonyokba, és a tiszta, egyszerű életérzésbe nyújtott bepillantásokkal szereztek nekem.
Tudjátok-e milyen, ha egy-egy varázslatos pillanat ízelítőt ad abból, ami valóban igaz az életben ? Engem többnyire alkotó- és előadóművészek részesítettek ilyen élményben, merthogy jómagam a művészetből nyerek ihletet és ösztönzést, a művészethez vonulok vissza az elmélkedés óráiban, és a művészetben találom meg azt, amit a legszebben kifejezve Istennek nevezünk.
Így hát köszönetet kell mondanom: John Denvernek, akinek a dalai a lelkembe hatoltak, és új reménnyel töltötték el; Richard Bachnak, akinek az írásai olyannyira megragadtak, mintha egyenesen az én életemről, az általam megélt élményekről szólnának; Barbra Streisandnak, akinek a rendezése, színészi játéka és énekművészi tökéletessége újra és újra megindítja a szívemet, mely ilyenkor nemcsak tudja, hanem érzi is az igazságot; és a néhai Robert Heinleinnek, akinek látomásos irodalma páratlanul fontos kérdések és zavarba ejtő válaszok sokaságát veti fel.
ANNE M. WALSCHNAK
Aki nemcsak arra tanított meg, hogy van Isten,
hanem megnyitotta elmém a csodálatos igazságra,
hogy Isten a legjobb barátom;
és aki nemcsak világra hozott,
hanem ő plántálta belém
a vágyódást és a szeretetet Isten iránt,
és minden iránt, ami jó.
A Mama volt
az első találkozásom
az angyallal;
és
ALEX M. WALSCHNAK
Aki újra és újra az eszembe véste életem viharai közepette:
„Ahhoz képest szerencsésnek mondhatod magad",
„Ne mondj nemet, ha választ vársz",
és
„Van ott még bőven, ahonnan ez való".
Papától kaptam
az első tapasztalatomat
a bátorságról.
(0)
Bevezetés
Hamarosan meghökkentő élményben lesz részed, kedves olvasóm: tanúja lehetsz a párbeszédnek, amelyet Istennel folytattam. Igen, igen, tudom... Ez képtelenség. Az ember beszélhet Istenhez, de egész biztosan nem beszélgethet vele. Úgy értem, Istennek esze ágában sincs válaszolni. Legalábbis nem a szokásos, mindennapi formában.
Pontosan így gondoltam én is. Aztán... megtörtént ez a könyv. Szó szerint értem. Ezt a könyvet nem én írtam, hanem megtörtént. És ha elolvasod, veled is meg fog történni, mert mindannyian eljutunk ahhoz az igazsághoz, amire már készen állunk.
Valószínűlegjóval könnyebb lenne az életem, ha minderről mélyen hallgattam volna. De hát nem ezért történt meg. És bármi kellemetlenséget okoz még számomra ez a könyv (az a legkevesebb, hogy egyesek csalónak, istenkáromlónak, álszentnek kiáltanak ki, vagy éppen - ami még rosszabb - szent embernek), már nem állíthatom meg a folyamatot. Nem is kívánom megállítani. Nyílt rá lehetőségem, nem is egy, hogy visszatáncoljak ettől az egész ügytől, de nem használtam ki. Elhatároztam, hogy ragaszkodom ahhoz, amit az ösztöneim diktálnak, és nem törődöm azzal, mit mondanak mások erről az anyagról.
Az ösztöneim pedig azt súgják, hogy ez a könyv a legkevésbé sem képtelenség, nem egy elégedetlen ember túlfűtött képzeletének terméke, vagy egy félresiklott életű férfi kétségbeesett önigazolása. Pedig már nekem is megfordult mindez a fejemben. Így aztán átadtam a kéziratot elolvasni néhány embernek - valamennyien megrendültek. Sírtak és kacagtak. És, mint mondták, teljesen megváltozott az életük.
Ekkor már tudtam, hogy ez a könyv mindenkihez szól, és hogy muszáj közzétennem; mivel csodálatos ajándék mindazoknak, akik valóban válaszra várnak, és valóban foglalkoztatják őket az alapvető kérdések; mindazoknak, akik tiszta szívvel, a lélek sóvárgásával és nyitott szellemmel látnak neki az igazság keresésének. Nagyjából mindannyiunknak.
Ez a könyv felveti a legtöbb kérdést, melyet időről időre fel szoktunk tenni életről és szeretetről, hivatásról és elhivatottságról, emberekről és kapcsolatokról, jóról és gonoszról, bűnről és bűntudatról, megbocsátásról
és megváltásról, az Istenhez és a pokolhoz vezető útról: mindenről. Szó esik szexről, hatalomról, gyermekekről, házasságról, válásról, életről, munkáról, egészségről, evilágról és a másvilágról: mindenről. Tárgyalja a háborút és a békét, a tudást és a nem tudást, az örömöt és a bánatot, hogy mit jelent adni és kapni. Megvizsgálja a kézzelfoghatót és az elvontat, a láthatót és a láthatatlant, az igazságot és a hazugságot.
Mondhatnánk, ez a könyv „Isten legújabb szava a világról", bár egyesek némiképp gondban lehetnek ezzel a kitétellel. Különösen, ha abban a hitben élnek, hogy Isten kétezer évvel ezeló'tt elhallgatott, vagy ha közlékeny maradt továbbra is, csak a szent emberekkel és a kuruzslónókkel társalog, netán olyanokkal, akik már harminc éve meditálnak, esetleg húsz éve makulátlanul jók, vagy legalábbis úgy tíz éve többé-kevésbé tűrhetó'en viselkednek (mely besorolásokból legfeljebb csak az utolsó illik rám, az is csak némi jóakarattal).
Az igazság viszont az, hogy Isten mindenkivel beszél. Ajóval és a rosszal. A szenttel és a gazemberrel. És mindazokkal, akik e két véglet közé esnek. Vegyünk például Téged, kedves olvasóm. Isten számos módon megjelenik az életedben - ezúttal így. Ahogy a régi mondás tartja: amikor készen áll a tanítvány, megjelenik a tanító. Ez a könyv a tanítónk.
Röviddel azután, hogy elkezdett formát ölteni ez az anyag, már tudtam, hogy Istennel beszélgetek. Személyesen. Cáfolhatatlanul. Hogy közvetlenül Isten válaszol a kérdéseimre, olyan módon, olyan nyelvezettel, hogy képes legyek felfogni. Ez jórészt megmagyarázza az írás közvetlen stílusát, és az esetenkénti utalásokat a más forrásokból gyűjtött anyagokra és életem egyes korábbi eseményeire. Most már tudom, hogy mindazt, amivel életemben szembesültem, Isten küldte, és ebből állt össze ez a nagyszerű válasz valamennyi kérdésemre.
Menet közben egyszer csak rádöbbentem, hogy létrejött egy könyv - egy közlésre szánt könyv. És a beszélgetés vége felé azt is megtudtam, hogy valójában három könyvről van szó, ezek közül az elsó't tartod a kezedben, mely 1993 februárjában készült el.
1 / Az első főként személyes kérdésekkel foglalkozik, az egyén életének kihívásaival és lehetó'ségeivel.
2 / A második a Föld egészét érintő témákat tárgyalja, és azokat a kihívásokat, melyekkel egész bolygónknak szembe kell néznie.
3 /A harmadik feltárja a legmagasabb rendű egyetemes igazságokat, valamint a lélek kihívásait és lehetó'ségeit.
El kell még mondanom, hogy elolvasva, majd újra és újra végigolvasva a könyvben foglaltatott bölcsességet, roppant feszengésre késztetett az életem, melyet folyamatosan elkövetett, esetenként szégyenletes hibák és vétkek jellemeztek, továbbá olyan döntések és elhatározások, amelyeket - erről meg vagyok győződve - sokan bántónak és megbocsáthatatlannak tartottak. Bár mardos a lelkifurdalás, hogy fájdalmat okoztam másoknak, elmondhatatlanul hálás vagyok mindazért, amit ezen tapasztalatok révén tanultam; és az életemben szerepet játszó emberek miatt még mindig tanulnom kell. Bocsánatot kell kérnem mindenkitől, hogy olyan lassan tanulok. Isten azonban arra biztatott, hogy bocsássam meg a tévedéseimet, ne éljek félelemben és bűntudatban, hanem mindig igyekezzem egyre nagyszerűbb látomásokat megélni.
Tudom, hogy Isten mindannyiunknak ezt kívánja.
Neale Donald Walsch
Central Point, Oregon
1994 Karácsonya
1
1992 tavaszán - Húsvét táján - váratlan, döbbenetes jelenség következett be az életemben. Isten beszélgetni kezdett veletek. Rajtam keresztül.
Hadd magyarázzam meg.
Abban az időszakban emberileg, szakmailag, érzelmileg is mélyponton voltam, és minden szinten elhibázottnak éreztem az életem. Mivel évek óta szokásom volt el nem küldött levelek formájában rögzíteni a gondolataimat, nyomban felkaptam a jegyzetfüzetemet és papírra vetettem áradó érzelmeimet.
Ezúttal, nem úgy, mint másokhoz írt leveleimben, az áldozat szerepében tetszelegtem, azt hittem, egyenesen a Forráshoz kell fordulnom, akitől minden ered, és akihez minden eljut. Elhatároztam, hogy levelet írok Istennek.
Rosszhiszemű, indulatoktól fortyogó levél került ki a kezem alól, tele zavarral, keserűséggel és szemrehányásokkal. És egy halom dühös kérdéssel.
Miért nem jön egyenesbe az életem ? Mire volna szükség ahhoz, hogy egyenesbe jöjjön ? Miért nem lelek boldogságra a kapcsolataimban ? Mindörökre arra ítéltettem, hogy elfolyjon a pénz a kezem közül ? Végezetül - és a legnyomatékosabban -, ugyan miféle vétséggel szolgáltam rá, hogy örökös küszködés legyen az életem ?
Meglepetésemre, alighogy odafírkantottam utolsó keserű kérdésemet is, és már-már félrehajítottam a tollat, a kezem megállt a papír fölött, mintha láthatatlan erő tartaná ott. És váratlanul megmozdult a toll, nem azért, mert megmozdítottam, ellenkezőleg, valósággal magával ragadta a kezemet. Halvány fogalmam sem volt róla, mit kezdek írni, de lassanként kirajzolódott egy elképzelés, így elhatároztam, hogy hagyom magam sodortatni. És ekkor...
Valóban választ kívánsz a kérdéseidre, vagy csak a haragodat akartad kitölteni ?
Hunyorogtam... aztán az elmémben megjelent a válasz. Azt is leírtam.
Mindkettőt. Hát persze, ki kellett adnom a mérgemet, de ha van válasz ezekre a kérdésekre, akkor olyan biztos, mint a pokol, hogy hallani akarom !
„Biztos, mint a pokol"... Nem volna inkább kedvedre való az a változat, hogy „biztos, mint a menny" ?
És már írtam is:
Ezt hogy értsem ?
Mielőtt tudatára ébredtem volna, megkezdtük a beszélgetést... és valójában nem írtam, hanem engedelmesen róttam a sorokat a tollbamondás nyomán.
Három éven keresztül folyt ez a tollbamondás, és folyik ma is, bár akkoriban elképzelni sem tudtam, hová vezet. A válasz nem érkezett meg addig, amíg le nem jegyeztem a soron következő kérdést, és félre nem tettem a saját személyes gondolataimat. Gyakran gyorsabban érkeztek a válaszok, mint ahogyan le tudtam volna írni őket, és végül én alakítottam ki a formájukat, ügyelve rá, hogy megőrizzem a gondolatok lényegét. Ha időnként összezavarodtam, vagy az az érzésem támadt, hogy nem a megfelelő helyről érkeznek a szavak, letettem a tollat, és egészen addig tartóztattam magam a párbeszédtől, míg nem éreztem újra az „ihletet" - bocsánat, de ez az egyetlen ideillő szó -, hogy visszatérjek a jegyzetfüzethez, és újra nekilássak a lejegyzésnek.
Ez a párbeszéd most is tart, hogy e sorokat írom, és a java megtalálható az itt következő oldalakon; noha eleinte magam is kételkedtem az élmény valódiságában, aztán elfogadtam a személyes jelentőségét, majd rádöbbentem, hogy többet jelent egy nekem szóló közlésnél. Mindazokhoz szól, akik hozzáfognak ehhez a könyvhöz. Mert az én kérdéseim a te kérdéseid.
Szeretném, hogy okulj e párbeszédből, amilyen gyorsan csak lehet; mivel valójában nem az én történetem a fontos, hanem a tiéd. Rád talált az életed története. Személyes élményeidben és tapasztalataidban mutatkozik meg a jelentősége. Különben nem tartanád a kezedben e pillanatban.
És most kezdjük a beszélgetést azzal a kérdéssel, mely már régóta foglalkoztat: hogyan beszélget Isten, és kivel ? Íme a kapott válasz:
Én mindenkivel beszélgetek. Egyfolytában. Nem is az a kérdés, hogy én kivel beszélgetek, hanem, hogy ki hall meg ?
Felébredt a kíváncsiságom, és megkértem Istent, fejtse ki részletesebben. És így szólt Isten:
Először is, hadd helyettesítsem a beszélgetés szót a közlés szóval. Ez sokkal pontosabb, sokkal teljesebb és kifejezőbb az előzőnél. Ha beszélgetni próbálunk egymással - Én veled és te Velem, akkor megköt a szavak hihetetlen korlátozottsága. Úgyhogy Én nem csak szavak útján közlök. Ami azt illeti, meglehetősen ritkán szánom el magam erre a lépésre. Közléseim leggyakrabban az érzelmeken keresztül jelentkeznek.
Az érzelmek jelentik a lélek nyelvét.
Ha tudni akarod, valójában mit jelent számodra valami, figyeld meg, milyen érzéseket kelt benned.
Az érzelmeket olykor nagyon nehéz felfedezni - és gyakran még nehezebb tudomásul venni. Ám éppen a legrejtettebb, legmélyebb érzelmeidben rejlik a legmagasztosabb igazságod.
El kell jutni ezekhez az érzelmekhez. Meg fogom mutatni, miként. Újra. Ha te is akarod.
Persze, hogy akarom, feleltem Istennek, de most inkább azt szeretném, ha választ kapnék az első kérdésemre. És így szólt Isten:
Közlök a gondolatok útján is. A gondolatok és az érzelmek nem azonosak, jóllehet jelentkezhetnek egyazon időben. Ilyenkor többnyire elképzeléseket és képeket alkalmazok. Ezért, a közlés eszközeként a gondolatok hatásosabbak a puszta szavaknál.
Az érzelmek és a gondolatok mellett a tapasztalatokat, a személyes tapasztalatot és élményt is nagyszerű közlési csatornának tekintem.
Végezetül, mikor az érzelmek, gondolatok és tapasztalatok egyaránt elégtelennek bizonyulnak, akkor folyamodom a szavakhoz. A szavak jelentik a legkevésbé hatékony közlési módot. Könnyen félremagyaráz-hatók, és szinte mindig félreértik őket.
Hogy miért ? A szavak lényegéből fakadóan. Hiszen csupán hangképzésről van szó: zajok, melyek helyettesítik az érzelmeket, gondolatokat és tapasztalatokat. Jelképek. Jelek. Jelzések. Nem valódiak. Nincs tényleges valóságuk a zajon kívül.
A szavak segíthetnek abban, hogy megérts valamit. A tapasztalatok teszik lehetővé a megismerést. Akadnak azonban dolgok, melyeket nem tapasztalhatsz meg. Megajándékoztalak hát a megismerés más eszközeivel is. Ezeket nevezzük érzelmeknek. És ilyenek a gondolatok is.
És ebben az a legcsúfondárosabb, hogy oly rettentő nagy súlyt helyezel Isten szavára, és oly keveset a megtapasztalására.
Valójában oly csekély értéket tulajdonítasz a megtapasztalásnak, hogy ha a tapasztalatod Istenről eltér attól, amit hallottál róla, akkor gondolkodás nélkül elveted a tapasztalatot és magadévá teszed a szavakat, noha éppen a másik utat kellene választanod.
Tapasztalataid és érzelmeid valamely dologról azt képviselik, amit ténylegesen és ösztönösen tudsz arról dologról. A szavak csupán igyekeznek jelképezni, amit tudsz, és általában csak megzavarják a tudásodat.
Ezek tehát közléseim eszközei, ám nem a módszerei, mert nem minden érzelem, nem minden gondolat, nem minden tapasztalat és nem minden szó tőlem való.
Szavak sokaságát mondják ki az Én nevemben. Számtalan gondolatot és érzelmet különféle okok váltanak ki, nem közvetlenül Én teremtem őket; és számos tapasztalat következik belőlük.
A kihívás mindezek elkülönítése. Ebben rejlik a nehézség: miként lehet megkülönböztetni Isten üzeneteit más források adataitól. A megkülönböztetést mérhetetlenül megkönnyíti a következő alapszabály alkalmazása:
Mindig az Enyém a Legmagasztosabb Gondolatod, a Legvilágosabb Szavad, a Legnagyszerűbb Érzésed. Ami ennél kevesebb, az más forrásból fakad.
Most már a kezdő tanítványnak sem okozhat nehézséget a feladat: csak azonosítania kell a Legmagasztosabbat, a Legvilágosabbat és a Legnagyszerűbbet.
Ám adok még néhány irányelvet:
A Legmagasztosabb Gondolat mindig örömöt tartalmaz. A Legvilágosabb Szavak mindig igazságot tartalmaznak. A Legnagyszerűbb Érzés pedig az, amit ti szeretetnek neveztek.
Öröm, igazság, szeretet.
Ezek hárman felcserélhetők, és az egyik mindig a másikhoz vezet. Nem számít, milyen sorrendben következnek.
Ezen irányelv birtokában megállapíthatod, melyik üzenet az Enyém és melyik származik más forrásból, a kérdés már csak az, vajon meghallgattatik-e az üzenetem.
Üzeneteim többségére bizony nem figyeltek. Némelyikre azért nem, mert túlontúl jónak látszik ahhoz, hogy igaz lehessen. Másokra azért nem, mert úgy vélitek, nehéz volna követni őket. Sokat félreértetek. A többségük pedig nem jut el hozzátok.
A megtapasztalás az Én leghatalmasabb hírnököm, és mégsem vesztek tudomást róla. Különösen erről nem vesztek tudomást.
Nem lenne a jelenlegi állapotában a világotok, ha egyszerűen csak figyelnétek a tapasztalatotokra. A figyelmetlenségetek eredményeképpen újra és újra meg kell tapasztalnotok ugyanazt az élményt. Mert az Én célomat nem lehet meghiúsítani, az Én akaratomat nem lehet figyelmen kívül hagyni. Megkapjátok az üzenetet. Előbb vagy utóbb.
Ám nem fogom rátok kényszeríteni. Nem korlátozlak soha semmiben. Szabad akaratot adtam nektek - hatalmat, hogy a döntésetek alapján cselekedjetek -, és ezt soha nem fogom elvenni.
Küldöm tehát továbbra is ugyanazokat az üzeneteket, újra meg újra, évezredeken át, a mindenség bármely zugába, ahol lakoztok. Vég nélkül küldöm az üzeneteimet, amíg el nem jutnak hozzátok, meg nem őrzitek, és nem tekintitek a sajátotoknak őket.
Évmilliókon át pillanatonként százféle alakban jelennek meg az üzeneteim; nem tévesztheted el őket, ha igazán figyelsz. Nem hagyhatod figyelmen kívül, ha egyszer igazán meghallottad. ĺgy válik komollyá a kapcsolatunk. Merthogy a múltban csupán beszéltél Velem, fohászkodtál Hozzám, közbenjártál Nálam, esdekeltél Nekem. Mostantól azonban válaszolok, ahogy most is teszem.
Honnan tudjam, hogy ez a közlés Istentói való ? Honnan tudjam, hogy nem a saját képzelgésem ?
Es mi lenne a különbség ? Nem látod, hogy ugyanolyan könynyedén veszem igénybe a képzeletedet, mint bármi mást ? Bármely pillanatban hozzájuttatlak a megfelelő gondolatokhoz, szavakhoz és érzésekhez, a célnak legmegfelelőbb eszközökkel.
Bizony tudni fogod, hogy Tőlem valók ezek a szavak, mert a saját erődből sohasem szóltál ilyen világosan. Ha valaha is ilyen határozottan és egyértelműen beszéltél volna ezekről a kérdésekről, föl sem tetted volna őket.
Kikkel lép kapcsolatba Isten ? Különleges emberekkel ? Különleges alkalmakkor ?
Minden ember különleges, és minden pillanat egyedi, pótolhatatlan és helyettesíthetetlen. Egyetlen ember, egyetlen pillanat, sem különlegesebb a másiknál. Számos ember abban a hitben él, hogy Isten különleges módon, és csakis a kiválasztottakkal érintkezik. Ez a hozzáállás tömegeket tart távol az üzenetemtől, és ezek az emberek aztán mások szavát fogadják el. Nem figyelsz Rám, mert úgy határoztál, inkább azokra figyelsz, akik már hallottak valamit Tőlem ilyen vagy olyan kérdésben.
Valójában persze egyáltalán nem kell olyasmire figyelned, amiről más emberek azt vélik, hogy Tőlem hallották.
Ez az alapvető ok, amiért az emberek többsége személyes szinten elfordul az üzeneteimtől. Ha felismered, hogy közvetlenül az Én üzeneteimet fogtad, akkor a te felelősséged a tolmácsolás. Sokkal biztonságosabb és sokkal könnyebb elfogadni mások tolmácsolását - netán olyan emberekét, akik kétezer évvel ezelőtt éltek -, mint értelmezni az üzenetet, jóllehet, e pillanatban nagyon is jól érted.
Ezúttal azonban újfajta kapcsolatot teremthetsz Istennel: kétoldalú, kölcsönös kapcsolatot. Valójában te magad szólítottál Engem. Eljöttem hát hozzád ebben formában, válaszként a hívásodra.
Miért van, hogy némelyik ember, vegyük például Krisztust jobban hallja a közléseidet, mint mások ?
Mert némelyik ember valóban figyelni akar. Hallani akarnak, és nyitottnak maradni a közlésre, akkor is, ha rettenetesnek, őrültségnek, vagy egyenesen helytelennek tűnik. Akkor is figyelnünk kellene Istenre, ha helytelennek tűnik, amit mond ?
Különösen olyankor. Ha azt hiszed, hogy mindenben igazad van, akkor mi szükség volna beszélgetni Istennel ?
Csak rajta, cselekedjetek mindenben a saját belátásotok szerint. De ne feledd, mindannyian ezt teszitek az idők kezdete óta, és láthatod, mivé lett a Föld. Nyilvánvaló, hogy elvétettetek valamit. Valószínűleg nem értetek valamit. Amit úgy értelmezel, hogy csakis jó lehet a számodra, mert úgy „helyes", pusztán egy meghatározás, amelyet annak a jelölésére használsz, amivel egyetértesz. Következésképpen azt amivel nem értesz egyet, először „helytelennek", „hibásnak" vagy éppen „rossznak" látod.
Egyetlen módon juthatsz tovább ebben a kérdésben. Kérdezd meg önmagad: „Mi történne, ha minden, amit „tévedésnek" véltem, valójában „helyes" ?“ Ezzel minden nagy tudós tisztában van. Ha nem működik, amit kitalált, akkor félreteszi az addigi feltételezéseit, és kezdi elölről. Valamennyi jelentős felfedezést elszántság és tehetség hozott létre olyasmiből, ami a közvélemény szerint tévedés volt. És éppen ez az, amihez itt is folyamodni kell.
Nem ismerheted meg Istent, ha továbbra is bebeszéled magadnak, hogy már ismered Istent. Nem hallhatod meg Istent, amíg az jár az eszedben, hogy már hallottad Istent.
Nem mondhatom el neked az én Igazságomat, amíg abba nem hagyod a magadé hajtogatását.
De az én igazságom Istenről éppen Tőled való !
Ezt meg ki mondta ?
Mások.
Kik azok a mások ?
Államférfiak. Miniszterek. Rabbik. Papok. Könyvek. A Biblia, az Isten szerelmére !
Ezek nem mértékadó források.
Nem azok ?
Nem.
Akkor, mi számít mértékadónak ?
Figyelj az érzéseidre. Figyeld a legmagasztosabb gondolataidat. Figyelj a tapasztalataidra. És ha bármelyik is különbözik attól, amivel a tanítóid teletömték a fejedet, vagy amit a könyveidben olvastál, akkor felejtsd el azokat a szavakat. A szavak az Igazság legkevésbé megbízható közvetítői.
Olyan sok mindent akarok mondani Neked és annyi mindent szeretnék kérdezni Tőled. Nem is tudom, hol kezdjem.
Például, miért van, hogy nem teszel bizonyságot Önmagadról ? Ha valóban létezik Isten, és Te vagy az, akkor miért nem mutatkozol meg olyan formában, hogy mindannyian megértsünk ?
Ezt teszem, újra és újra, szüntelenül. Most is.
Nem. Én úgy értem, biztos volna vitathatatlan és cáfolhatatlan módja a kinyilatkoztatásnak.
Úgy mint ?
Mondjuk, hogy ebben a pillanatban megjelensz a szemem eló'tt.
Pontosan ezt teszem.
Hol ?
Ahová csak nézel.
No persze, én azonban valamilyen vitathatatlan módra gondolok. Amit senki sem képes megcáfolni.
Mégis, miképpen ? Milyen formában vagy alakban jelenjek meg neked ?
A valódi alakodban.
Az képtelenség volna, minthogy nem rendelkezem olyan alakkal vagy formával, amilyent felfoghatnál. Tudnék ugyan számodra is elfogadható formát ölteni, de akkor mindenki azt feltételezné, hogy az egyetlen igaz alakjában látta Istent, és senkinek sem jutna eszébe, hogy Isten számára bármely alak vagy forma csak egy a számtalan közül.
Az emberek szívesebben hiszik, hogy az vagyok, aminek látnak, nem pedig aminek nem látnak. Csakhogy vagyok a Nagy Láthatatlan, nem pedig ahogy egy-egy pillanatban megnyilvánítom Magam. Bizonyos értelemben: vagyok, ami nem vagyok. A nem-énségemből bukkanok elő, és oda térek mindig vissza.
Ám ha valamilyen meghatározott formában jelennék meg, hogy felfogjanak az emberek, akkor azt az Én örökkévaló alakomnak vélnék.
És ha más embereket más formában látogatnék meg, akkor az előzők azt bizonygatnák, hogy nem is jelentem meg az utóbbiaknak, mert nem olyan voltam, mint számukra, és nem is ugyanazt mondtam, mint nekik - hogyan is lehetnék Én az ?
Értsd meg hát, nem számít milyen alakban vagy milyen módon nyilatkozom meg - akármilyen módot és akármilyen formát választok, egyik sem lesz vitathatatlan.
De ha tennél valamit, ami kétségbevonhatatlanul bizonyítaná az igazságot Rólad...
...akkor ott lennének mindazok, akik szerint az az ördögtől való, vagy egyszerűen valami szegény bolond képzelgése. Vagy bármi más, csak nem Én.
Ha felfedem magam, mint a Mindenható Isten, a Menny és a Föld Királya, és hegyeket mozgatok meg bizonyítékul, ott lesznek azok is, akik azt mondanák: „Ez bizonyosan a Sátán !“
És éppen így kell lennie. Isten nem külső megfigyelés útján mutatkozik meg Istenként, hanem belső megtapasztalás révén. És ha Isten belső élményként mutatkozik meg, akkor fölösleges a külső megfigyelés. És ha szükségessé válik a külső megfigyelés, akkor nem lehetséges belső megtapasztalás.
Továbbá, ha megnyilatkozásra vágysz, nem kaphatod meg, mert maga a kérés azt fejezi ki, hogy nincs megnyilatkozás; hogy semmi nem tárul fel számodra Istenből. Az ilyen kijelentés eredményezi a megtapasztalást. Mert teremtő erővel bír, amit gondolsz valamiről, mert megvalósító erejűek a szavaid, a gondolataid és a szavaid együtt pedig csodálatra méltó hatékonysággal szülik meg a valóságodat.
Ezért kell átélned, hogy Isten nem nyilatkozik meg - hiszen Istent nem kérnéd, hogy legyen Isten.
Ez annyit jelent, hogy nem kérdezhetek, amit akarok ? Azt mondod, hogy amiért könyörgünk, azt valójában eltávolítjuk magunktól ?
Korszakok óta elhangzik ez a kérdés - és mindannyiszor meg is érkezett rá a válasz. Te azonban nem hallottad meg a választ, vagy nem akarod elhinni.
Íme tehát ismét itt a válasz a kérdésre, napjaink kifejezéseivel, ekképpen:
Nem lesz a tiéd, amiért könyörögsz, sem az, amit akarsz. Azért, mert éppen a kérésed rögzíti a hiányt, és ha kimondod, hogy mi után vágya-kozol, azzal pontosan és csakis ezt az élményt, azaz az akarást hozod létre a valóságodban.
A helyes imádság tehát soha nem az esdeklő könyörgés, hanem a hálaadás imája.
Ha előre köszönetet mondasz Istennek azért, aminek a megtapasztalása mellett döntöttél, legyen az bármi, akkor végeredményben elismered a létét - gyakorlatilag. A hála így a legerőteljesebb nyilatkozat Isten számára; a megerősítése annak, hogy megadtam a választ, mielőtt még kérdeztél volna.
Úgyhogy soha ne könyörögj. Határozz, hogy úgy legyen.
De mi van, ha hálát adok valamiért Istennek, ám az sohasem jelenik meg az életemben ? Ez kiábránduláshoz és keserűséghez vezethet.
A háládatosságot nem lehet Istent befolyásoló eszközként alkalmazni; fortélyként, mellyel rászedheted a mindenséget. Nem hazudhatsz önmagadnak. Az elméd ismeri a gondolataid igazságát. Ha így szólsz: „Köszönet, Istenem, ezért és ezért", és közben mindvégig az jár az eszedben, hogy ama dolog nincs jelen a valóságodban, nem várhatod el Istentől, hogy kevésbé világosan lásson nálad, és létrehozza számodra, amit kívánsz.
Istennek tudomása van mindarról, amit tudsz, és amit tudsz, az megjelenik a valóságodban is.
De akkor hogyan legyek igazán hálás olyasmiért, amiről tudom, hogy nincs ?
Higgy ! Egy mustármagnyi hittel hegyeket mozgathatsz meg. Rájössz, hogy van, mivel megmondtam; megmondtam, mielőtt kérted volna. Megmondtam, és megmondom minden elképzelhető módon, valamennyi tanító útján, akiket megnevezhetsz, úgyhogy válassz akármit, válaszd a Nevemben, és bizony mondom, úgy leszen.
De oly sokan mondják, hogy válasz nélkül maradnak az imáik.
Nincs imádság - és az imádság nem más, mint odaadó állítása annak, amit kívánsz -, mely válasz nélkül maradna. Minden imádság, minden gondolat, minden kijelentés, minden érzés teremtő erejű. És olyan mértékben fog megvalósulni amiért könyörögsz, amilyen mértékben igaznak tartod.
Mikor azt mondják, hogy válasz nélkül marad az ima, valójában az történik, hogy a legodaadóbban vigyázott gondolat, szó, vagy érzés kezd érvényesülni. Ám tudnod kell azt is - és ebben rejlik a titok -, hogy mindig található a gondolat mögött egy másik gondolat (nevezzük Mögöttes Gondolatnak), és ténylegesen ez az irányító gondolat.
Így tehát, ha könyörögsz vagy esdekelsz, sokkal kevesebb az esélyed, hogy megtapasztald azt, ami mellett döntöttél (vagy inkább dönteni szeretnél), mert a könyörgés hátterében meghúzódó Mögöttes Gondolat világosan elárulja, hogy nem vagy a birtokában kívánságod tárgyának. A Mögöttes Gondolatod válik a valóságoddá.
Az egyetlen Mögöttes Gondolat, mely felülkerekedhet ezen a nehézségen, a rendíthetetlen hit, hogy kérj akármit, Isten megadja, és pontosan azt adja meg. Bizony, kevesekben van meg ez a hit.
Az imádság folyamata sokkal könnyebbé válik, ha nem csak abban hiszel, hogy Isten minden kívánságra „igent" mond, hanem ha ösztönösen megérted, hogy nem is feltétlenül szükséges a kérés maga. Akkor az imádság a köszönet fohásza. Egyáltalán nem kérés, hanem a háládatosság kinyilvánítása azért, ami, és ahogy van.
Ha az imádság annak az állítása, ami és ahogy van, azzal azt fejezed ki, hogy Isten nem tesz semmit; hogy minden, ami az imát követó'en történik, az az imádságnak, mint cselekedetnek az eredménye ?
Ha azt hiszed, hogy Isten olyasféle mindenható lény, aki meghall minden imát; némelyikre „igen"-t mond, némelyikre „nem"-et, és „talán, de nem most"-tal intézi el a többit, akkor tévedsz. Milyen alapon is döntene Isten ?
Ha azt hiszed, hogy Isten minden dolgok teremtője és eltervezője az életedben, akkor tévedsz.
Isten a megfigyelő, nem a teremtő. És készen áll a segítségedre, de nem úgy, ahogy elvárod.
Nem Isten feladata megteremteni vagy megváltoztatni az életed körülményeit és feltételeit. Isten önmaga képére és hasonlatosságára teremtett téged. Minden mást te teremtettél és teremtesz azon erő révén, mellyel Isten megajándékozott. Isten teremtette az élet folyamatát és magát az életet. Ám megadta neked a választás jogát, hogy azt kezdj az élettel, amit csak akarsz.
Ebben az értelemben a te akaratod Isten akarata.
Éled az életedet, ahogy éled, és ebbe a kérdésbe nincs beleszólásom.
Ne ringasd magad abba az ábrándba, hogy Istent érdeklik a tetteid. Mert így van ez: nem érdekel, mit teszel, és tudom, hogy ezt nem könnyű tudomásul venned. Téged talán különösebben foglalkoztat, mit művelnek a gyermekeid, amikor kiküldöd őket játszani ? Tulajdonítasz valamilyen jelentőséget annak, hogy fogócskáznak vagy éppen bújócs-káznak ? Bizony nem, mert tudod, hogy teljes biztonságban vannak. Hiszen barátságos, és minden szempontból kifogástalan környezetet igyekeztél teremteni számukra.
Természetesen bízol benne, hogy nem tesznek kárt magukban. És ha mégis, ott leszel, hogy a segítségükre siess, istápold őket, és mindent elkövetsz, hogy ismét biztonságban és boldognak érezhessék magukat, hogy gondtalanul mehessenek újra játszani. De hogy a bújócska mellett döntenek-e, vagy sem, az a következő napon sem fog érdekelni.
Természetesen tudatod velük, melyek a veszélyes játékok. De nem tarthatod vissza őket minden veszedelemtől. És nem örökre. És nem minden pillanatban. A bölcs szülő tisztában van ezzel, mégis örökösen aggódik a lehetséges következmények miatt. Ez az a kettősség - nem törődni mélységében a folyamattal, annál mélyebben az eredménnyel -, amely többé-kevésbé megközelíti Isten kettősségét.
Ám bizonyos értelemben Isten a következményekre sem fordít gondot, legalábbis nem a végsőre. Az ugyanis már bizonyos.
És ez az ember másik nagy tévedése: hogy az élet végkimenetele kétséges.
Ez a kétség hozta létre a legnagyobb ellenségedet, a félelmet. Mert ha kételkedsz a végeredményben, akkor a Teremtőben kell kételkedned - kételkedned kell Istenben. Ha pedig kételkedsz Istenben, félelemben és bűntudatban kell töltened az egész életed.
Ha kételkedsz Isten szándékaiban - és Isten képességében, hogy megvalósítsa a végső eredményt -, hogyan is engedhetnéd el magad ? Hogyan is lelhetnéd meg az igazi békét ?
Istennek teljes mértékben hatalmában áll összevetni a szándékot a következménnyel. Ebben azonban képtelen vagy hinni (még ha mindenhatónak nevezed is Istent), így a képzeletedben megteremtettél egy - Istenével azonos - erőt, hogy lehetőséged legyen keresztezni Isten akaratát. így teremtetted meg az „ördög"-nek nevezett lényt. Elképzeltél továbbá egy ezzel a lénnyel harcban álló Istent (azt gondolván, hogy Isten is hozzád hasonlóan oldja meg a nehézségeket). Végezetül még az is felmerült benned, hogy Isten elveszítheti ezt a háborút.
Mindez ugyan ellentétben áll azzal, amit állításod szerint Istenről tudsz, ez azonban nem számít. Átéled a saját képzelgésedet, mely rettegéssel tölt el, és mindez abból az elhatározásodból fakad, hogy kételkedj Istenben.
És ha megváltoztatnád a döntésedet ? Akkor vajon mi lenne az eredmény ?
Bizony mondom: úgy élnél, mint Buddha. Mint Jézus. Mint a szentek, akiket bálványozol.
Ám, miként a szentek többségével is történt, nem értenének meg az emberek. És ha megpróbálod elmagyarázni lelked békéjét, az örömödet, az elragadtatottságodat, figyelni fogják a szavaidat, de nem hallják meg őket. Igyekeznének elismételni, de megmásítanák őket.
Csodálkoznának, hogyan juthattál a birtokába annak, amit ők sehogy sem találnak. És ekkor elfogná őket az irigység. Az irigységük hamarosan haraggá terebélyesedne, és haragjukban megpróbálnának meggyőzni, hogy fe vagy az, aki nem érti Istent.
És ha nem sikerül eltántorítaniuk, módot találnak rá, hogy ártsanak neked, oly hatalmas lesz a haragjuk. Ha pedig azt mondod, hogy tehetnek bármit, még a halál sem vet véget az örömödnek, és nem változtat az igazságodon, akkor bizonyosan megölnek. Majd amikor látják, milyen békével fogadod a halált, szentnek kiáltanak ki, és ismét a szívükbe zárnak.
Mert ilyen az emberi természet: szereti, elpusztítja, azután ismét szereti azt, amit a legbecsesebbnek tart.
De hát miért kell így cselekednünk ?
Minden emberi cselekedetet az alapvető két indulat egyike mozgat - a félelem vagy a szeretet. Valójában nincs is más érzelem - mindössze két szó a lélek nyelvén, a mindenség két átellenes pontja.
Ez a két pont - az alfa és az omega - révén működik a viszonylagosság általatok „relativitás" nak nevezett rendszere. E két pont, e két alapvető eszme nélkül nem létezhetne semmilyen más eszme.
Minden emberi gondolat és minden emberi tett vagy a szereteten vagy a félelmen alapul. Nincs más emberi indíték, és az összes többi eszme ebből a kettőből fakad; ugyanannak a két témának a különféle változatai.
Töprengj el rajta, és látni fogod, hogy így igaz. Ezt neveztem Mögöttes Gondolatnak - ami vagy a szeretet vagy a félelem gondolata. A gondolat a gondolat mögött. Az első gondolat, az elsődleges erő. Az a nyers energia, mely a megtapasztalás motorját hajtja.
És itt érhető tetten, hogyan hozza létre az emberi magatartás az egyik élményt a másik után, egyik tapasztalatot a másik után, egyik megtapasztalást a másik után; ezért szeretnek, majd pusztítanak, aztán ismét szeretnek az emberek. Nincs szó másról, mint sorozatos átlendülésről egyik végletből a másikba, egyik érzelemből a másikba, ahogy az inga járja útját. A szeretet táplálja a félelmet, a félelem táplálja a szeretetet, a szeretet táplálja a félelmet...
Ennek oka pedig az első hazugságban rejlik - abban a hazugságban, melyet az igazságnak véltek Istenről -, hogy Istenben nem lehet megbízni; hogy Isten szeretetére nem lehet számítani; hogy Isten csak bizonyos feltételektől függően fogad el benneteket; ekképp tehát a végeredmény is kétséges. Mert ha nem számíthatsz Isten mindenkor jelenvaló szeretetére, kinek a szeretetére számíthatnál ? Ha Isten elfordítaná rólad a tekintetét, valahányszor nem viselkedsz megfelelően, nem halandó volna-e maga is ?
Bizony így van ez: abban a pillanatban, hogy a legmagasztosabb, legáradóbb, legodaadóbb szeretetet ígéred, elfog a legmélységesebb rettegés.
Először is szorongsz, hogy ha azt mondod: „Szeretlek", viszonthallod-e vajon ugyanezt. És ha viszonthallod, akkor azonmód attól tartasz, hátha elveszíted az éppen csak megtalált szeretetet. így gerjeszti minden tett a következményét, mely visszahat a tettre, így válik a szeretet kétségbeesett védekezéssé a veszteség ellen - és így próbálod megóvni magad attól, hogy elveszítsd Istent.
Ám ha ismernéd, Aki Vagy, ha tudnád, Ki Vagy - hogy te vagy a legnagyszerűbb, a legjelentősebb, a legragyogóbb lény, akit Isten valaha is teremtett -, akkor soha nem félnél. Mert ki is utasíthatná el ezt a fenséget ? Ilyen lényben Isten sem találhat kivetnivalót.
Csakhogy nem tudod Ki Vagy, és jóval kevesebbre tartod magad. Miért becsülöd alá magad ? Honnan ered ez a végzetes elképzelés ? Azoktól az emberektől, akiknek a szava a legtöbbet jelenti számodra: az édesanyádtól és az édesapádtól.
Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek szeretnek a legjobban. Miért is hazudnának neked ? Hát nem azt mondogatták, hogy túlságosan ilyen vagy, és túl kevéssé amolyan ? Nem intettek-é, hogy csak figyelj és hallgass ? Nem feddtek-é meg a legtúláradóbb pillanataidban ? És nem arra biztattak-é, hogy szabadulj meg a legvadabb elképzeléseidtől ?
Ezek az üzenetek ivódtak beléd, és bár nem felelnek meg a feltételeknek, hogy Istentől valók legyenek, ám a te korlátozott kis mindensé-ged isteneitől származnak.
A szüleid arra tanítottak, hogy a szeretet feltételekhez kötődik -nemegyszer érzékelhetted is a feltételeiket -, és ezt a tapasztalatot veszed alapul mindazokban a kapcsolataidban, melyek a szeretetre épülnek.
És ezt a tapasztalatot vetíted ki Rám.
Ebből a tapasztalatból vonod le a következtetéseket Rólam. Ezeken a kereteken belül építed fel az igazságodat is.
- Isten, szerető Isten - mondod -, de ha megszeged a parancsait, akkor soha véget nem érő számkivetettséggel és örökkévaló elkárhozással büntet !
Hát nem megtapasztaltad a szüleid neheztelését ? Hát nem ismered a fájdalmat, amikor kárhoztattak ezért vagy amazért ? Hogyan is tudnád hát elképzelni, hogy Én másmilyen Vagyok ?
Bizony, elfelejtetted, milyen feltétel nélkül szeretni. Nem emlékszel Isten szeretetének élményére. Megpróbálod tehát elképzelni, milyennek kellene lennie Isten szeretetének, arra alapozva, hogy milyennek látod a szeretetet a világban.
Istenre vetíted a „szülő" szerepét, és előhozakodsz egy olyan Istennel, aki bíráskodik, jutalmaz vagy büntet, attól függően, milyennek ítéli a tetteidet. Ez azonban végletesen leegyszerűsített és hamis kép Istenről, mely kizárólag a képzeletedben, a közös képzeletetekben létezik, és semmi köze ahhoz, Aki Vagyok.
A lélek eltéveszthetetlen igazságai helyett az emberi tapasztalatokból kiindulva végül egész gondolatrendszert alkotsz Istenről, aztán egész valóságot szősz a szeretet köré. Márpedig félelmen alapuló valóság ez, mely egy rettegett, bosszúálló Isten eszméjében gyökerezik. Téves a Mögöttes Gondolat, de ha elvetnéd ezt a gondolatot, az megzavarná a képet, melyet kialakítottál magadban Istenről. És bár az az új kép, új eszmerendszer és új valóság, amely az előzők helyébe léphetne, valóban az üdvödet szolgálná, képtelennek bizonyulsz ezt elfogadni, mert Isten, akitől nem kell félni, aki nem ítél, és aki nem büntet, meghaladja a legmerészebb elképzeléseidet is.
A félelmen alapuló szeretet valósága uralkodik azon is, ahogy megtapasztalod a szeretetet; voltaképpen megteremti azt. Mert nem csupán feltételekhez kötötten kapod a szeretetet, hanem magad is ugyanígy adod. De még ha eltekintesz is a feltételektől, lényed egy bizonyos része pontosan tudja, hogy az még mindig nem az igazi szeretet. Ám nincs erőd változtatni. A saját károdon tanultál, mondod magadnak, és elveszel, ha ismét kiteszed magad a sebesüléseknek. Jóllehet az az igazság, hogy akkor veszel el, ha nem így teszel.
Minden emberi tett szereteten, vagy félelmen alapul, és nemcsak a kapcsolatokban. Mindazok a döntések, amelyek meghatározzák az üzletet, az ipart, a politikát, a vallást, a gyermekek nevelését, a társadalmi berendezkedést, a gazdasági célokat, a választást háború és béke, támadás és védekezés, behódolás és lerohanás között; az elhatározást, hogy sóvárogjunk avagy ajándékozzunk, kapzsin gyűjtögessünk vagy osztogassunk, egyesítsünk, vagy megosszunk - minden egyes döntésed a két gondolat egyikéből fakad: a szeretetet, vagy a félelem gondolatából.
A félelem az az energia, amely megköt, lezár, visszahúz, elrejt, felhalmoz, árt.
A szeretet az az energia, amely kiterjeszt, megnyit, kiküld, megtart, feltár, megoszt, gyógyít.
A félelem ruhákba csavarja a testünket, a szeretet mezítelenül hagy. A félelem görcsösen kapaszkodik mindenbe, és mindenhez ragaszkodik, amink csak van, míg a szeretet odaad mindent. A félelem bezár, a szeretet megnyit. A félelem megragad, a szeretet elenged. A félelem sajog, a szeretet enyhít. A félelem támad, a szeretet módosít.
Minden emberi gondolat, szó, és tett vagy az egyik, vagy másik érzelmen alapul. Nincs más választásod, minthogy nincs semmi más, amiből választhatnál. E kettő között azonban szabadon választhatsz -és ez nem is kevés, hidd el !
Így persze könnyűnek hangzik, a döntés pillanatában többnyire mégis a félelem kerekedik felül. Miért ?
Megtanultatok félelemben élni. Hallottatok a legrátermettebb túléléséről, a legerősebb győzelméről, a legügyesebb sikeréről. De roppant kevés szó esik a legszeretőbb dicsőségéről. Természetesen igyekszel a legrátermettebb, a legerősebb és a legügyesebb lenni így vagy úgy, és ha valamilyen helyzetben úgy látod, hogy a fentiek egyikének sem felelsz meg, akkor elfog a félelem, hátha veszítesz; mert úgy hallottad, hogy aki veszít, az kevesebbé válik.
így aztán a félelemből táplálkozó tett mellett döntesz, hiszen így tanultad. Én viszont másként szólok: ha a szeretetből fakadó tettet választod, akkor sokkal többet érsz el a túlélésnél, többet a győzelemnél, többet a sikernél. Akkor a teljes dicsőségét megtapasztalod annak, Aki Valójában Vagy, és Aki Lehetsz.
Ehhez persze meg kell szabadulnod jó szándékú, de tájékozatlan evilági tanítóid okításaitól, és azoknak a tanítására kell támaszkodnod, akiknek a bölcsessége más forrásból ered.
Számos ilyen tanító él közöttetek, mint ahogy mindig is sokan éltek, mert nem hagylak benneteket olyanok nélkül, akik utat mutatnak nektek, tanítanak titeket, vezetnek benneteket, és emlékeztetnek mindezekre az igazságokra. A legtökéletesebb emlékeztető azonban nem a külvilágban található - a benned megszólaló hang a legfontosabb eszközöm, mert ez a legközvetlenebbül hozzáférhető.
A belső hang az Én legharsányabb szavam, hiszen ez szólal meg a legközelebb hozzád. Ez az a hang, amely feltárja neked, hogy egy adott dolog a te meghatározásod szerint igaz vagy téves, helyes vagy helytelen, jó vagy rossz. Ez az a radar, mely kijelöli az utat, kormányozza a hajót, kalauzolja az utazást, ha bátran ráhagyatkozol.
Ez az a hang, mely e pillanatban is megsúgja neked, hogy a most olvasott szavak a félelem, vagy a szeretet szavai-e. E mérce alapján eldöntheted, hallgatnod kell-e ezekre a szavakra, vagy figyelmen kívül hagyhatod őket.
Azt mondtad, ha mindig a szeretetből fakadó tettet választom, akkor a teljes dicsőségét megtapasztalom annak, Aki Valójában Vagyok, és Aki Lehetek. Bó'vebben is kifejtenéd ezt ?
Egyetlen cél létezik az életben, ez pedig a legteljesebb dicsőség megtapasztalása. Nincs más tennivalója a lelkednek, és nem is akar mást tenni.
Minden, amit mondasz, gondolsz vagy teszel, ehhez a feladathoz kapcsolódik - közelít hozzá, vagy eltávolít tőle.
Ennek a célnak abban rejlik a csodája, hogy soha nincs vége. A vég olyan korlátozás, amilyet Isten szándéka nem ismer, ahogy nem ismer semmiféle határt és befejezést. És ha netán elérkezne a pillanat, melyben megtapasztalod magad a legteljesebb dicsőségedben, nyomban egy még nagyobb dicsőség beteljesülése felé törsz. Minél több vagy, annál többé válhatsz, és minél többé válhatsz, annál több leszel.
A legmélységesebb titok, hogy az élet nem a felfedezés, hanem a teremtés folyamata.
Szó sincs arról, hogy felfedezed - bizony, újra és újra megteremted magad. így ne arra törekedj, hogy felfedezd Aki Vagy, hanem hogy meghatározd azt, Aki Lenni Akarsz.
Egyesek szerint az élet valamiféle iskola, és az a dolgunk, hogy bizonyos leckék megtanulása után egyszer majd „jelesen végezzünk", és magasabbra törjünk a test béklyói nélkül. Valóban így van ?
Nos, ez is csak afféle legenda, ami emberi tapasztalatokon alapul.
Az élet nem iskola ?
Nem.
Nem az a dolgunk ezen a világon, hogy elsajátítsunk bizonyos leckéket ?
Nem.
Akkor hát micsoda ?
Felidézni és újra megteremteni azt, Aki Vagy.
Már számtalanszor elmondtam. De nem hiszel Nekem. Ám így kell lennie. Mert az az igazság, hogy ha nem teremted meg magadat annak, Aki Vagy, akkor nem is lehetsz az.
Na jó, most belezavartál. Térjünk vissza egy kicsit az iskolához. Minden tanító azt hajtogatja, hogy az élet bizony iskola. Őszintén megdöbbentett, hogy Te viszont tagadod ezt.
Akkor mész iskolába, ha tudni akarsz valamit, amit egyébként nem tudsz. Ha át akarod élni, meg akarod tapasztalni a meglévő tudásodat, akkor nyilván nem az iskolába mész.
Az élet (ahogy te nevezed) az a lehetőség, hogy tapasztalati úton is megismerd, hogy megéld, amit elméletileg már tudsz. Ehhez semmit nem kell tanulnod. Egyszerűen emlékezned kell mindarra, amit már tudsz, azután pedig cselekedned.
Az a gyanúm, hogy nem egészen értem.
Akkor kezdjük az elején. A lélek - a te lelked is - mindent tud, amit tudni kell és tudni lehet. Semmi nincs rejtve előtte, semmi sem ismeretlen számára. Ám nem elegendő a tudás. A lélek a megtapasztalásra törekszik.
Hiába tudod magadról, hogy nagylelkű vagy, ha nem teszel semmi olyasmit, amivel kinyilvánítod a nagylelkűségedet, akkor csak a nagylelkűség puszta fogalmába kapaszkodhatsz. Ismerheted magad kedvesnek, ám ha ténylegesen nem vagy kedves valakihez, akkor ez csak egy önmagadról alkotott elképzelés marad.
Arra vágyakozik a lelked, hogy az önmagáról alkotott legnagyszerűbb elképzelést a legnagyszerűbb tapasztalattá változtassa. Míg a fogalom nem válik tapasztalattá, addig mindez csak elmélkedés. Én Magam hosszú időn keresztül elmélkedtem Önmagamról. Hosszabb ideig, hogysem ketten együtt emlékezni tudnánk. Hosszabb ideig, mint ennek a Világegyetemnek a kora. Most már láthatod, milyen zsenge is - milyen új ! - az Én tapasztalatom Önmagamról.
Megint összezavartál. A Te tapasztalatod Önmagadról ?
Igen. A következőképp tudnám megvilágítani: kezdetben volt a Minden, és nem volt semmi más. Ám a Minden nem ismerte önmagát -mert nem volt semmi más. Ilyenformán a Minden sem volt, nem lehetett, minthogy másnak a hiányában semmi nincs.
Ez az az egyetemes van-nincs, lét-nemlét, amelyről az idők kezdete óta beszélnek a misztikusok.
A Minden ugyan tudott önmagáról - ez azonban nem volt elég, minthogy mindez csak elméleti ismeret, nem gyakorlati tapasztalat. Önmaga megtapasztalására sóvárgott, mert tudni akarta, mi az, amit oly pompásnak, oly dicsőségesnek érez. Ez azonban lehetetlennek bizonyult, minthogy a „pompás" vagy „dicsőséges" szavak csupán viszonyított jelzők. A Minden nem tudhatta, mit érez pompásnak és dicsőségesnek, ha nem nyilvánul meg. Ha nem tudja, hogy micsoda nem, ha nem tudja, hogy milyen nem, fel sem merülhet a micsoda és a milyen kérdése.
Eddig érted ?
Azt hiszem. Folytasd.
Az egyetlen, amit a Minden biztosan tudhatott, hogy nincsen semmi más. Így viszont soha nem ismerheti meg magát egy Önmagán kívül álló viszonyítási pontból. Egyetlen viszonyítási pont létezett - odabent. A „lét-nemlét". A Vagyok-Nem vagyok.
Így a Minden úgy döntött, hogy tapasztalati úton is megismeri önmagát.
Ez az energia, a színtiszta, láthatatlan, hallhatatlan, megfigyelhe-tetlen, következésképp mindenki más számára megismerhetetlen energia úgy döntött, hogy megtapasztalja Önmagát, mint Mindenek teljes dicsőségét. Ráébredt, hogyan létesíthet viszonyítási pontot Önmagán belül.
Úgy érvelt, hogy Önmaga bármely része szükségszerűen kevesebb az egésznél, és ha ilyen módon részekre osztja Önmagát, minden rész - lévén kevesebb az egésznél - kívülről tekinthet Önmaga többi részére, és láthatja a pompáját.
Így osztotta fel magát a Minden - és vált egyetlen dicsőséges pillanatban ezzé és azzá. Ez volt az első alkalom, hogy egymástól bizonyos távolságban, mégis egyidejűleg létezett ez és az; és ami lérehozta, az egyikkel sem volt azonos ezek közül.
Ilyenformán egyszeriben három alkotóelem jött létre: ami itt van, ami ott van, és az, ami nincs sem itt, sem ott - de aminek mégiscsak muszáj léteznie, hogy létezhessen az itt és az ott.
A semmiben rejlik a minden. A nem-térben rejlik a tér. A mindenben rejlenek a részek.
Tudod követni ?
Remélem, igen. Olyan egyértelműen vázoltad fel, hogy azt hiszem, tényleg értem.
Akkor folytatom. Ezt a semmit, ami mindent tartalmaz, egyes emberek Istennek nevezik. Ez a megállapítás azonban nem egészen pontos, mert azt sugallja, hogy van valamiféle isten, aki nincs. Ám Én Vagyok Minden - minden, ami látható, és minden, ami láthatatlan -, így a meghatározás Rólam, mint a Nagy Láthatatlanról, a nem köznapi értelemben vett Semmiről (a felfoghatatlan teljességről), vagy a Köztes Térről, mely lényegében a keleti misztika meghatározása Istenről; semmivel sem pontosabb, mint Isten gyakorlatias nyugati meghatározása, mely szerint Isten minden, ami látható. Azoknak helytálló az értelmezése, akik úgy tartják, hogy Isten Minden, Ami Van, és Minden, Ami Nincs.
Az „itt" és az „ott" megteremtésével lehetővé vált Isten számára, hogy megismerje Önmagát. E nagy robbanás pillanatában Isten megteremtette a viszonyítást és a viszonylagosságot - a legnagyobb ajándékot, melyet valaha is adott és adhatott Önmagának. Ilyenformán a kapcsolat a legnagyobb ajándék, amit Istentől kaptatok, később részletesen is megbeszéljük.
Így keletkezik a Semmiből a Minden - alapvetően spirituális esemény, mely mellesleg (a kiindulópontjától eltekintve) tökéletesen egybeesik a tudósaitok által „Big Bang"-nek nevezett elmélettel.
Ezeknek az elemeknek a megmozdulásával és száguldásával létrejött az idő. Valamely dolog először itt volt, aztán oda került - és szükségképpen mérhető lett az az időtartam, amíg eljutott innen oda.
Az Én (vagy mint egyes filozófusaitok mondják: az Önvaló) látható részei kezdték egymáshoz viszonyítva, meghatározni magukat, és ugyanígy tettek a nem látható részei is.
Isten tudta, hogy a szeretet létezése - és önmaga megismerése a tiszta szeretetként - maga után vonja, hogy léteznie kell az ellentétének is. Így hozta létre Isten a szeretet tökéletes ellentétét, amit félelemnek hívnak. És abban a pillanatban, hogy létrejött a félelem, a szeretet is megtapasztalhatóként létezhetett.
A kettősségnek, a szeretetnek és az ellentétének erre a megteremtésére utalnak az emberek különféle mitológiáikban, mint a gonosz születésére, Ádám bukására, a Sátán lázadására és így tovább.
És ahogy megszemélyesítitek a tiszta szeretetet egy Istennek nevezett alakkal, ugyanúgy személyesítitek meg a félelmet az ördögnek nevezett alakkal.
Ezen esemény köré aztán meglehetősen bonyolult mitológiákat dolgoztatok ki háborús és csatajelenetekkel, angyali katonákkal és ördögi harcosokkal, a jó és a gonosz, a fény és a sötétség erőivel.
Az ilyen legenda az emberiség első kísérlete értelmezni és továbbadni azt a kozmikus eseményt, melynek a emberi lélek titkon a tudatában van, ám amelyről az elme éppen csak sejdít valamit.
Miután a mindenséget Önmaga felosztott változataként fogta fel, Isten színtiszta energiából létrehozta mindazt, ami mostanság létezik -mind a láthatót, mind a láthatatlant.
Más szavakkal, nemcsak a fizikai világegyetemet teremtette meg, hanem a metafizikai mindenséget is. Istennek az a része, mely a Vagyok-Nem vagyok egyenlőség második felét alkotja, ugyancsak végtelen számú, az egésznél kisebb egységre robbant. Ezeket az energiaegységeket nevezitek elemeknek. Bizonyos vallásos legendáitok ezt úgy fejezik ki, hogy „lstenatyá"-nak sok-sok szellemgyermeke van. Ez az élet megsokszorozására vonatkozó emberi tapasztalat kivetítése, mely többé-kevésbé a tömegek számára is kézzelfoghatóvá teszi a „Mennyei Királyság" megszámlálhatatlan szellemének hirtelen megjelenését: a létezés lenyűgöző sokféleségét.
A legendáitok ezúttal nem is állnak olyan távol a teljes valóságtól -mert bizony ez a végtelen számú szellem alkotja az Én teljességemet, kozmikus értelemben tehát kétségtelenül az ivadékaim.
Önmagam felosztásának isteni célja az volt, hogy elegendő részt hozzak létre Magamból - Önmagam megtapasztalására. Egyetlenegy út nyílik a Teremtő számára, hogy Teremtőként megismerhesse Önmagát: ha teremt. Így hát Önnön végtelen számú részeim mindegyikének (valamennyi szellemgyermekemnek) megadtam ugyanazt az erőt, mellyel Én Magam rendelkezem: a teremtő erőt.
Ez az, amit a vallásaitok úgy fogalmaznak meg, hogy az ember „Isten képére és hasonlatosságára" teremtetett. Nem arról van szó, mint egyesek vélik, hogy a fizikai testünk hasonlatos (bár Isten természetesen bármilyen fizikai formát felölthet). A lényegünk azonos. Bizonyos értelemben ugyanabból az „anyagból" vagyunk. Ugyanazokkal a tulajdonságokkal és képességekkel, mindenekelőtt a teremtés képességével, hogy fizikai valóságot hozzunk létre a „puszta légből".
A te megteremtéseddel, szellemi gyermekem, az a célom, hogy megismerjem magam, mint Istent. Ezt csakis rajtad, rajtatok keresztül tehetem meg. Így hát elmondható (és el is hangzott már számtalanszor): az a célom számodra, hogy ismerd meg önmagadban Istent.
Hihetetlenül egyszerűnek látszik, ám roppant összetett feladat -mert egyetlen út nyílik előtted, hogy Istenként ismerd meg önmagad: először ismerd meg önmagad, mint nem-Istent.
Nagyon figyelj, és próbáld tartani a lépést, mert kényes ponthoz érkeztünk. Készen állsz ?
Azt hiszem.
Jó. Ne feledd, te kérted ezt a magyarázatot. Éveken át vártál rá. Te kérted, méghozzá egyszerű nyelven, nem teológiai vagy tudományos fogalmakban.
Igen, tudom, hogy mit kértem.
Kértél, és megkapod.
Nos, hogy ne bonyolítsuk a dolgokat, a mitológiai Isten-modellete-ket fogom használni kiindulási alapként a magyarázathoz, mert ez ismerős számodra - és tulajdonképpen nem is áll túlságosan távol a valóságtól.
Térjünk vissza oda, hogy hogyan is kell működnie az önmegismerés folyamatának.
Egyetlen módon érhettem el, hogy valamennyi spirituális gyermekem az Én részemként ismerje meg önmagát - úgy, hogy ezt egyszerűen elmesélem nekik. Ezt tettem. De látod, nem bizonyult elegendőnek a Szellem számára, hogy felismerje Önmagát, mint Istent, vagy Isten részét, vagy Isten gyermekét, avagy a Királyság örökösét (vagy helyettesítsd bármely legenda szóhasználatával).
Mint már elmagyaráztam, megismerni és megtapasztalni valamit nem ugyanaz. A Szellem vágyik rá, hogy gyakorlatilag ismerje meg önmagát (ugyanúgy, ahogy Én vágytam rá ! ). Nem éred be fogalmi tudatossággal, így kidolgoztam egy tervet. Ez a legrendkívülibb elképzelés az egész világmindenségben - és a leglátványosabb együttműködés. Együttműködést mondok, mert mindnyájan részt vesztek benne, Velem együtt.
A terv szerint tiszta szellemként léptek be az éppen megteremtett fizikai világmindenségbe; ugyanis fizikai mivoltotok az egyetlen lehetőség, hogy tapasztalati úton megismerhessétek, amit fogalmilag már ismertek. Ez az az ok, amiért létrehoztam a viszonylagosságnak és a viszonyításnak az egész teremtést kormányzó rendszerét.
És a fizikai világmindenségben, drága szellemgyermekeim, megtapasztalhatjátok, amit önmagatokról tudtok, de először meg kell ismernetek az ellentétet. A végletekig leegyszerűsítve arról van szó, hogy semmit nem tudhatsz a magasságodról, ha és amíg nem vagy tudatában az alacsonyságnak. Nem tapasztalhatod meg önmagad azon részét, amit kövérnek nevezel, amíg nincs valamilyen fogalmad a soványságról.
Összességében: nem tapasztalhatod meg mi és ki vagy, amíg nem kerülsz szembe azzal, ami és aki nem vagy. Ez a célja a viszonyítás elméletének és a fizikai szinten létező életnek. Mindaz, ami nem vagy, nélkülözhetetlen ahhoz, hogy önmagadként határozhasd meg magad.
A végső tudásról szólván - vagyis hogy Teremtőként ismerd meg magad -, nem tudod Teremtőként megtapasztalni önmagad, amíg nem teremtesz. És nem tudod megteremteni az Énedet addig, amíg nem teszed magad megteremtetlenné. Bizonyos értelemben először „ne legyél", azért, hogy aztán létezhess. Tudsz követni ?
Azt hiszem...
Persze nincs rá módod, hogy ne az legyél, aki és ami vagy - természetesen az vagy (tiszta, alkotó szellem), mindig is az voltál és mindig is az leszel. Így aztán az egyetlen alkalmas tetthez folyamodtál: elfelejtetted magaddal azt, Aki Valójában Vagy.
A fizikai világmindenségbe lépéssel lemondtál arról, hogy emlékezz önmagadra. Ezáltal lehetővé válik, hogy a választásod alapján legyél az, Aki Vagy.
A választás művelete teszi lehetővé, hogy megválaszd a léted, hogy megtapasztald önmagad, mint teljes mértékben szabadon választott lényt - aki, a dolog természetéből fakadóan Isten maga. Felvetődik persze a kérdés, hogyan is dönthetnél valami felől, amin kívül nincs is választás ? Mert bizony, lehetetlen, hogy ne legyél a gyermekem, akármilyen elszántan igyekszel is - viszont elfelejtheted.
Mindig is az isteni egész, isteni része voltál, vagy és leszel. Ezért nevezem emlékezésnek az egyesülés tettét, a visszatérést Istenhez. Mert végső soron mégiscsak te határozol úgy, hogy emlékezz arra, Aki Valójában Vagy, hogy a különböző részeid összekapcsolásával megtapasztald önmagad egészét - amiről már kiderült, hogy Én Magam Vagyok.
Tehát nem az a feladatod a Földön, hogy tanulj (hiszen már tudsz), hanem hogy emlékezz rá, Ki Vagy. És hogy emlékezz arra, kik mások. Ezért áll a feladatod nagy része abból, hogy emlékezz másokra, és így ők is emlékezhetnek.
Ezt tette valamennyi csodálatra méltó szellemi tanító. Ez az egyetlen cél. A lelked célja.
Istenem, ez olyan egyszerű - és olyan... kiegyensúlyozott. Úgy értem, így minden egyszeriben a helyére kerül ! Olyan kép tárul elém, amilyet mindeddig soha nem tudtam egészen összerakni.
Jó. Nagyon jó. Hiszen ezért folytatjuk ezt a párbeszédet. Válaszokat vártál tőlem, és megígértem, hogy megkapod.
Könyvet fogsz írni ebből a párbeszédből, hogy mások számára is elérhetővé tedd a szavaimat. Ez is része, méghozzá lényeges része a munkádnak. Még lankadatlanul sorjáznak a kérdéseid az életről, még kielégítetlen a kíváncsiságod. De már leraktuk az alapokat. Hogy úgy mondjam, elvégeztük az alapozást a további magyarázatokhoz. Úgyhogy nézzük a többi kérdést, és ne aggódj; ha akad valami, amit már sorra vettünk, és még nem érted teljesen, hamarosan az is megvilágosodik számodra.
Annyi mindent meg akarok még kérdezni ! Annyi kérdés feszít ! Gondolom, a legsúlyosabbakkal kellene kezdenem, a legkézenfekvőbbekkel. Mint például, miért olyan a világ, amilyen ?
Az emberek éppen ezt kérdezik a leggyakrabban Istentől. Méghozzá az idők kezdete óta. Az első pillanattól tudni akarjátok, miért kell éppen olyannak lennie a világnak, mint amilyen.
Ennek a kérdésnek rendszerint valami efféle a felvetése: ha Isten olyannyira tökéletes, és olyannyira szeret mindent, akkor miért teremtett pestist és éhíséget, háborút és betegséget, földrengést, és tornádót, hurrikánt és mindenféle természeti katasztrófát, emberi szenvedést és balsorsot.
Erre a kérdésre a mindenség mélyebb titkaiban és az élet legmagasz-tosabb értelmében rejlik a válasz.
Nem azzal mutatom ki a jóságomat, hogy csupa olyat teremtek köréd, amit tökéletesnek tartasz. Nem úgy nyilvánítom ki a szeretetemet, hogy nem hagyom kinyilvánítani a tiédet.
Mint már kifejtettem, addig nem nyilváníthatod ki a szeretetedet, amíg nem mutatod ki a nem-szeretetet. Semmi sem létezhet az ellentéte nélkül, csakis az abszolút világában. Ám az abszolút birodalma nem elégséges sem neked, sem nekem. Én ott léteztem a mindenkorban, és innen származol te is.
Az abszolútban nincs tapasztalat, csak tudás. A tudás isteni állapot, a lét legnagyobb öröme. A lét azonban csak a megtapasztalás útján nyerhető el. Ez a fejlődés. Tudás, tapasztalás, lét. Ez a szentháromság. Az egy a háromban, azaz maga Isten.
Az Atyaisten a tudás- minden megértés szülője, minden tapasztalat nemzője, és nem tapasztalhatod meg, amit ne ismernél.
A Fiúisten a megtapasztalás - a megcselekvése mindannak, amit az Atya már tud önmagáról, már nem lehetsz azzá, amit nem tapasztaltál meg.
A Szentlélek a lét- a kiszabadulás mindabból, amit a Fiú megtapasztalt önmagáról; a maradéktalan, a kiteljesedett vanság, mely csak a tudásra és a megtapasztalásra emlékezve válik lehetségessé.
Ez a legteljesebb lét, az üdvözültség. Ez Isten állapota, miután megismerte és megtapasztalta Önmagát. Ez az, mely után Isten sóvárgott kezdetben.
Természetesen már túljutottál azon a ponton, mikor még el kell magyarázni, hogy Isten ábrázolása Atyaként és Fiúként semmiféle kapcsolatban nem áll a nemekkel. Ezt a képes beszédet a legutóbbi szentírásotokból merítem. Korábban a szent iratok Anya és Leány megnevezéssel alkalmazták ugyanezt a hasonlatot. Egyik sem helytálló. A ti elmétek azonban az ilyen összefüggéseket fogja fel a legkönnyebben: szülő-utód; ami előidéz, és ami létrejön.
A háromság harmadik tagjának hozzáadásával a következő összefüggést kapjuk:
Ami Előidéz - Ami Létrejön - Ami Van.
Ez a Hármas Valóság Isten aláírása. Ez az isteni mintázat. Ez a „három az egyben" mindenütt megtalálható az éteri világokban. Nem kerülheted el az idő és a tér, Isten és a tudatosság, vagy bármely más finom összefüggés esetében. Másfelől viszont nem találsz rá a Háromság Igazságára az élet durva összefüggéseiben.
A Háromság Igazságát az élet finom kapcsolataiban bárki felismerheti, akit foglalkoztatnak az ilyen összefüggések. Egyes teológusaitok Atya, Fiú és Szentlélek néven foglalják össze a Háromság Igazságát. A pszichiátereitek a tudatfölötti, tudatos és tudattalan kifejezéseket használják. Egyes spiritualisták szellemről, testről és léiekről beszélnek. A tudósaitok energiáról, anyagról és éterről értekeznek. Egyes filozófusait azt mondják, hogy valamely dolog csak akkor válik igazzá, ha gondolatban, szóban és tettben egyaránt igaz. Az idő tekintetében háromféle időt hoztok szóba: a múltat, a jelent, és a jövőt. Hasonlóképpen az észlelésben is három mozzanat létezik - előtte, most és utána. A térbeli összefüggésekről szólván akár a Világegyetem bármely pontját tekinted, akár a saját szobád valamely pontját, akkor az ittet, az ottot, és a köztes teret különbözteted meg.
A durva összefüggések kérdéseiben nem ismered a „köztes" fogalmát. Ezek az összefüggések ugyanis mindig kettősek, míg a magasabb szintű összefüggések kivétel nélkül hármasak. Úgyhogy van bal-jobb, fent-lent, kicsi-nagy, gyors-lassú, forró-hideg, és a valaha teremtetett legnagyobb kettősség: férfi-nő. Ezekben a kettősségekben nincsen köztes. Valamely dolog vagy az egyik vagy a másik - avagy eltérő mértékben ezen végletek valamelyikének a változata.
A durva összefüggések birodalmában semmi nem létezhet az ellentéte nélkül. Ebben a valóságban gyökerezik mindennapi tapasztalataid döntő többsége.
A finom összefüggések világában semminek nincs ellentéte. Ebben a közegben Minden Ugyanaz - és minden végtelen körben folyik egymásba.
Az idő olyan finom, éteri birodalom, melyben egymásból következően létezik az, amit múltnak, jelennek és jövőnek nevezel. Ezek tehát nem tekinthetők egymás ellentéteinek, inkább ugyanazon egész különféle, végső soron csakis a te nézőpontodból megkülönböztethető részeinek; ugyanazon eszme folyamatának; ugyanazon energia ciklusainak; ugyanazon örökös Igazság különféle nézőpontjainak. Ha ebből arra következtetsz, hogy a múlt, jelen és jövő egy és ugyanazon „idő"-ben létezik, akkor helyesen látod. (De még nincs itt a megfelelő pillanat, hogy ezt bővebben kifejtsem. Akkor jön el az ideje, amikor majd az idő fogalmát elemezzük.)
A világ tehát azért olyan, amilyen, mert nincs más módja a létének, és mert a durva fizikai összefüggések birodalmában létezik. Földrengések és hurrikánok, áradások és tornádók, és mindazok az események, melyeket természti katasztrófáknak nevezel, csupán az egyik véglettől a másikig haladó elemek mozgásának a megnyilvánulásai. A születés-halál körforgás is ennek a mozgásnak a része. Ez az élet ritmusa, melynek a durva összefüggések világában minden alá van vetve, minthogy az élet maga a ritmus. Hullám, rezgés, a Minden szívének alapvető lüktetése.
A rossz közérzet és a betegség ellentétes az egészséggel és a jó közérzettel, és a te valóságodban csakis a te kifejezett kívánságodra jönnek létre. Nem lehetsz beteg anélkül, hogy valamilyen szinten ne magad okozd a betegségedet, és abban a pillanatban javulni fog az állapotod, amint úgy döntesz. A mélységes személyes csalódottság választott válasz, és a világszerte tapasztalható balsors a világ tudati állapotának az eredménye.
A kérdésedből az következik, hogy Én határoztam el ezeket az eseményeket, hogy az Én akaratom és vágyam, hogy mindezek bekövetkezzenek. Én azonban egyáltalán nem akarom, hogy létezzenek efféle csapások, csak figyelem, hogy ti viszont éppen ezt teszitek, és nem lépek fel a megszüntetésük érdekében, mert azzal keresztezném az akaratotokat, akkor viszont megfosztanálak benneteket Isten megtapasztalásától, márpedig ez az az élmény, melyre ti és Én szövetkeztünk.
Ne kárhoztasd tehát mindazt, amit rossznak nevezel a világban. Inkább kérdezd meg magadtól, mit tudsz arról, amit rossznak ítéltél, és hogyan kívánod megváltoztatni.
Tekints magadba, és tedd fel a kérdést: „Az Énem mely része kívánja megtapasztalni ezt a csapást ? Az élet mely oldalát kívánom megidézni ?“; mert az életben minden a teremtés, az általad véghezvitt teremtés eszköze, és valamennyi esemény pusztán alkalmat kínál rá, hogy eldönthesd, Ki Vagy, és azzá lehess.
És mert ez minden lélek esetében érvényes, megértheted, hogy a mindenségben nincsenek áldozatok, csak teremtők. A Földön járt Mesterek mindannyian tisztában voltak ezzel. Ezért nem számít, melyik Mestert nevezed meg, egyik sem képzelte áldozatnak magát - bár sokat közülük ténylegesen megfeszíttettek.
Minden lélek egy-egy Mester - bár némelyik nem emlékszik az eredetére, vagy az örökségére. Ám mindegyikük megteremti a legma-gasztosabb céljainak megfelelő és a leggyorsabb emlékezéshez szükséges helyzetet és körülményeket - a mostnak nevezett valamennyi pillanatban.
Ne ítéld meg a más által járt karmikus utat. Ne irigyeld a sikert, és ne szánakozz a kudarcon, mert nem tudhatod, mi a siker, és mi a kudarc az adott lélek értékelésében. Ne nevezz csapásnak valamely eseményt, és ne nevezd örömtelinek se, amíg el nem döntöd, vagy meg nem érted, hogy mi célt szolgál. Vajon csapást jelent-e a halál, ha ezrek életét menti meg ? És örömteli-e az élet, ha gyászon kívül semmi mást nem okoz ? Nem ítélheted meg mindezt. Jobban teszed, ha bölcsen hallgatsz, és nem faggatsz másokat sem.
Ez nem jelenti azt, hogy ügyet se vess a segélykérésre vagy hogy fojtsd el a saját lelked vágyát, amikor bizonyos körülmények vagy feltételek megváltoztatására törekszik. Annyit jelent csupán, hogy kerüld a címkézést és az ítélkezést, míg teszed, amit teszel. Mert minden körülmény ajándék, és minden élményben kincs rejlik.
Volt egyszer egy lélek, aki fénynek ismerte önmagát. Lévén újdonatúj lélek, türelmetlenül vágyott a megtapasztalásra. „Én vagyok a fény -mondogatta -, én vagyok a fény." Ám mindaz, amit erről tudott és mondott, nem helyettesíthette a megtapasztalását. Márpedig abban a birodalomban, ahol ez a lélek felbukkant, semmi más nem létezett, csak fény, fény és fény. Valamennyi lélek nagyszerű volt, valamennyi lélek csodálatos volt, és valamennyi lélek az én fenséges fényemmel ragyogott. Ilyenformán a szóban forgó kis lélek úgy érezte magát, mint gyertyaláng a napsütésben. A legnagyobb ragyogás közepette, melyhez ugyan maga hozzátette a sajátját, nem láthatta önmagát, nem tapasztalhatta meg önmagát annak, Aki és Ami Valójában.
Majd az történt, hogy ez a lélek epekedve sóvárgott megismerni önmagát. És oly hatalmas volt a vágyódása, hogy így szóltam egy napon:
- Tudod-e, kicsike, mit kell tenned, hogy kielégíthesd a te hatalmas vágyódásodat ?
- Mit, Istenem, mondd, mit ? Bármit megteszek ! - kiáltotta a kicsi lélek.
- El kell választanod magad tőlünk, többiektől - válaszoltam. - Folyamodj a sötétséghez.
- Mi az a sötétség, ó Szentséges Egy ? - kérdezte a kicsi lélek.
- Az, ami te nem vagy - válaszoltam, és a lélek megértette.
Követte a tanácsomat. Eltávozott a Mindenségből, és egy másik tartományba költözött. Ebben a tartományban a lélek rendelkezett azzal a hatalommal, hogy megtapasztaljon mindenféle sötétséget, és meg is tette.
Ám a sötétség közepette egyszer csak felkiáltott: „Atyám, atyám, miért hagytál el engem". Miként te, amikor a legsötétebbnek tartott időket éled. Én azonban soha nem hagylak el téged; mindig melletted vagyok, és készen állok rá, hogy emlékeztesselek arra, Aki Valójában Vagy; és mindig készen állok rá, hogy hazahívjalak.
Ezért mondom, hogy legyél a fény a sötétségben, és ne átkozd a sötétséget.