Beszélgetések Istennel III
• a párbeszéd folytatódik •
Első könyv
1998
1999
2005
budapest, 1999
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Neale Donald Walsch / Conversations with God, Book 3
Nancy Fleming Walschnak,
a legjobb barátnak és legkedvesebb társnak,
szenvedélyes szeretőnek és csodálatos feleségnek,
aki mindenkinél többet adott és többre tanított.
Áldott vagyok benned
minden álmot meghaladóan.
Szólásra bírtad a lelkemet.
Megismertetted a szerelem
legcsodálatosabb formáját.
És visszaadtál
önmagamnak.
Szívemmel-lelkemmel,
minden alázatommal neked, legnagyszerűbb
tanítómnak ajánlom ezt a könyvet.
(*)
Köszönetnyilvánítás
Mint mindig, ezúttal is először a legjobb barátomnak, Istennek szeretnék köszönetet mondani. Remélem, egyszer mindenkinek megadatik Isten barátsága.
Szeretném továbbá kifejezni hálámat életre szóló társamnak, Nancy-nek, akinek ezt a könyvet ajánlom. Valahányszor Nancyre gondolok, csodálatos lényéhez mérten a legelragadtatottabb szavak is fakónak és esetlennek tűnnek; úgy érzem, egyszerűen képtelen vagyok méltó megfogalmazást találni a nagyszerűségének. Nem kétséges azonban, hogy nélküle soha nem születhetett volna meg ez a könyv.
Szeretném továbbá megköszönni Robert S. Friedmannek, a Hampton Roads kiadójának, hogy 1995-ben volt bátorsága közreadni ezt az anyagot és kiadni a Beszélgetések Istennel trilógiájának köteteit. Milliók életét változtatta meg döntésével, melynek értelmében elfogadta a korábban négy kiadó által visszautasított kéziratot.
A Beszélgetések Istennel utolsó kötetének első lapjain szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak Jonathan Friedman felbecsülhetetlen közreműködéséért a kiadásban; tisztánlátása, célratörő munkája, mélységes átérzése, kiapadhatatlan lelkesedése és bámulatos alkotóereje döntően hozzájárult ahhoz, hogy a Beszélgetések Istennel akkor és úgy került a könyvespolcokra, amikor és ahogyan végül megtörtént. Jonathan Friedman ismerte fel elsőként ennek az üzenetnek a jelentőségét, megjósolta, hogy milliók fogják olvasni és hogy a spirituális irodalom egyik alapművévé lesz. Elszántságának eredménye a Beszélgetések Istennel időzítése és külalakja, rendíthetetlen odaadásának köszönhető a terjesztés hatékony megszervezése. Aki a magáénak érzi a Beszélgetések Istennel köteteit, az legalább annyi hálával tartozik neki, mint jómagam.
Matthew Friedmannek is szeretném megköszönni a kezdet kezdetétől végzett fáradhatatlan munkáját; nem méltányolhatom eléggé a tervezésben és a kiadásban kifejtett odaadó erőfeszítéseit.
Végezetül köszönöm mindazon szerzőknek és tanítóknak, akiknek a munkássága gyökeresen megváltoztatta Amerika és az egész világ filozófiai és spirituális képét, akik nap mint nap megihletnek elhivatottságukkal, hogy elmondják a világnak az igazságot - tekintet nélkül az ilyen elhatározásból fakadó temérdek személyes nehézségre és bonyodalomra.
A hálás olvasóközönség és jómagam nevében szeretném megbecsülésemet és csodálatomat kifejezni az általam mélységesen tisztelt Joan Bory-senkónak, Deepak Choprának, dr. Larry Dossey-nek, dr. Wayne Dyernek, dr. Elisabeth Kübler-Rossnak, Barbara Marx Hubbard-nak, Stephen Levine-nek, dr. Raymond Moodynak, James Redfieldnek, dr. Bernie Siegelnek, dr. Brian Weissnak, Marianne Williamsonnak és Gary Zukav-nak, akiket időközben személyesen is megismerhettem.
A nevezettek csupán néhányan korunk utat mutató hírvivői közül; előttünk járnak, keresik a csapást, és amennyiben személyes utazásommal sikerült sokak számára kinyilatkoztatnom az örök igazság egy mégoly csekély szeletjét is, az csupán azért volt lehetséges, mert ők és a hozzájuk hasonlók hozzásegítettek. Szolgáljon munkásságuk a mindannyiunk lelkében lakozó fény tündöklésének bizonyságául - ők megmutatták, amiről én beszélek csupán.
(0)
Rendkívüli könyvet tart a kezében az olvasó. Úgy mondom, mintha vajmi kevés közöm volna a megírásához - ami azt illeti, voltaképpen nem is tettem egyebet, mint feltettem néhány kérdést, majd nekiláttam körmölni diktálás után.
Ezt teszem 1992 óta - akkor kezdődött ez a beszélgetés Istennel. Életem emberi, érzelmi, szakmai mélypontján kétségbeesetten felkiáltottam: hogyan jöhetne végre egyenesbe az életem ? És ugyan miféle vétséggel szolgáltam rá, hogy örökös küszködés legyen az osztályrészem ?
Leírtam ezeket a kérdéseket egy sárga jegyzettömbbe. És Isten, mérhetetlen megrökönyödésemre, válaszolt. A választ egy Hangtalan Hang suttogta a fejemben. Még szerencse, hogy azonmód feljegyeztem a szavait.
Mást sem teszek immár több mint hat esztendeje. Mivel Isten a tudomásomra hozta, hogy magánbeszélgetésünk könyv formájában is napvilágot fog látni, 1994 vége felé elvittem egy kiadóhoz az első köteg jegyzetet. Hét hónappal később a könyv már a könyvesboltokban volt, és amikor ezeket a sorokat írom, több mint kilencven hete vezeti a New York Times bestsellerlistáját.
Párbeszédünk folytatása, a Második könyv ugyancsak sikerkönyv lett, és szintén hónapokon át állt a Times listájának élén.
Ennek a könyvnek a megírása négy évünkbe telt. Nem volt könnyű. Olykor iszonyatosan hosszúra nyúlt az ihletett pillanatok közötti csend, esetenként fél évnél is hosszabb szakadékokat kellett áthidalnunk. Az Első könyv egyetlen évnyi diktálás után született meg. A Második könyvhöz valamivel több időre volt szükség. A trilógia befejező kötete esetében azonban már az is közrejátszott, hogy addigra a figyelem középpontjába kerültem. Amerre csak 1996 óta megfordultam, mást sem hallotam: „Mikor jelenik már meg a Harmadik könyv ?“; „Hol a harmadik kötet ?“, „Mikorra várható a folytatás ?“
El lehet képzelni, hogyan hatottak ezek a körülmények rám illetve a munkára. Mintha a Yankee Stadium kezdőkörében szeretkeznék a bajnoki döntő idején.
Ami azt illeti, a stadionban több intimitásban lett volna részem. A Harmadik könyv írásakor valahányszor tollat ragadtam, elfogott az érzés, hogy legalább ötmillióan lesik minden mozdulatomat.
Nem azért számolok be minderről, mert a vállamat akarom veregetni, amiért végre befejeztem a könyvet, csak szeretném megértetni, miért tartott ilyen sokáig. Nem sok magányos pillanat adatott nekem az elmúlt években.
1994 tavaszán kezdtem írni ezt a könyvet, és az első fejezeteket is nagyrészt akkor vetettem papírra. Hónapokig, egyszer egy teljes évnél is hosz-szabban elnyúló kihagyás után végül 1998 tavaszán és nyarán rögzítettem a zárófejezeteket.
Annyi bizonyos, hogy semmi esetre sem kényszerűségből, az elvárások kielégítése végett írtam ezt a könyvet. Vagy jött az ihlet vagy letettem a tollat - egy alkalommal tizennégy hónapon át pihent. Eltökéltem, ha azon múlik a könyv létrejötte, hogy meg kell írnom, mert ígéretet tettem rá, akkor inkább nem is írom meg. Ez a kilátás ugyan meglehetősen aggasztotta a kiadómat, engem viszont bizalommal tölt el az engem ért élmények tekintetében, akármilyen hosszú időt vettek is igénybe. És ezennel átnyújtom nektek, minden hitemmel és bizalmammal. Ez a könyv összefoglalja a trilógia első két kötetének tanításait, majd továbblép a logikus és lélegzetelállító következtetésekhez.
Az előző két könyv előszavából már kiderült, hogy mindkét esetben szorongtam kissé. Őszintén szólva meg voltam rémülve, milyen indulatokat válthat ki az írásom. A Harmadik könyvvel kapcsolatban viszont nincs semmiféle aggodalmam. Tudom, meg fogja érinteni azokat az olvasóit, akik a benne rejlő tisztánlátással és igazsággal, melegséggel és szeretettel eltelten forgatják lapjait.
Hiszem, hogy ez a könyv a szentnek tekintett írások sorába lép. Ugyanez érvényes a trilógia mindhárom kötetére. Évtizedeken, sőt nemzedékeken, netán évszázadokon át fogják még olvasni és tanulmányozni ezeket a könyveket. Összességében véve elképesztően sokféle témát ölel fel a trilógia, attól kezdve, hogy miként tehetjük működőképessé a kapcsolatainkat, a végső valóság természetén keresztül egészen a mindenség kozmológiájáig. Szól életről, halálról, szerelemről, házasságról, szexről, szülői feladatokról, egészségről, nevelésről, gazdaságról, politikáról, spiritualitásról és vallásról. Tartalmaz megfigyeléseket elhivatottságról, kenyérkeresetről, fizikáról, időről, társadalmi erkölcsökről és szokásokról, a teremtés folyamatárói, Istenhez fűződő kapcsolatunkról, ökológiáról, bűnről és bűnhődés-ről, az életről a kozmosz magasan fejlett társadalmaiban, arról, ami helyes és arról, ami helytelen, kulturális mítoszokról és kulturális erkölcsökről. Szó esik a löiekről, a lelki társakról, az igaz szerelem természetéről és az útról, ami elvezet az Istenséget természetes örökségünkként ismerő én-részünk dicsőséges kifejezéséhez.
Imádkozom, hogy üdvösségetekre szolgáljon ez a mű.
Legyetek áldottak.
Neale Donald Walsch
Ashland, Oregon
1998. szeptember
1
1994 Húsvét vasárnapján - az utasításnak megfelelően - tollal a kezemben várom Istent. Megígérte, hogy az elmúlt két Húsvéthoz hasonlóan idén is jelentkezni fog. Ez lesz a harmadik, egyúttal utolsó beszélgetésünk - egyelőre.
1992-ben kezdődött ez a szokatlan párbeszéd és 1995 Húsvétjára fog befejeződni. Három év, három könyv. Az első könyv javarészt a személyes kérdésekkel foglalkozott: érzelmi kapcsolatokkal, arról, hogy miként találhatunk megfelelő állást, hogyan kezeljük a pénz, a szeretet, a szex és Isten mérhetetlen energiáit, valamint hogy miként építhetjük be ezeket a mindennapi életünkbe. A második könyv geopolitikai színtérre lépett; ebben szó esett az államok természetéről, arról, hogyan hozható létre háború nélküli világ, az egyesült, nemzetközi közösség alapja. A trilógiának ez a harmadik, befejező része Isten előrejelzése szerint a legnagyobb kérdésekkel fog foglalkozni, melyekkel az ember szembesülhet: más síkokkal és dimenziókkal, valamint hogy miként áll össze egyetlen egésszé a bonyolult szövevény.
A folyamat tehát a következő irányt követi:
egyéni igazságok,
globális igazságok,
egyetemes igazságok.
Mint az első két kézirat esetében, ezúttal sem tudom, mi lesz a végeredmény. Maga az eljárás roppant egyszerű. A papír fölé helyezem a tollat, felteszek egy kérdést, és figyelem, mi jut az eszembe. Ha semmi, azaz nem kapok szavakat - nem kapom a szavakat -, az egészet félreteszem egy másik napra. Az első könyv esetében az egész művelet nem vett igénybe egy egész évet, a második könyv esetében valamelyest meghaladta. (E sorok írásakor ama másodiké még folyamatban van.)
Amondó vagyok, hogy valamennyi közül ez lesz a legfontosabb könyv.
Erről a kezdet kezdetétől meg vagyok győződve. Két hónap telt el azóta, hogy papírra vetettem a fenti néhány bekezdést. Két hónap telt el Húsvét óta, anélkül, hogy bármi is történt volna - a meggyőződésem azonban rendíthetetlen.
Heteket töltöttem el azzal, hogy átnéztem és javítgattam a trilógia első kötetének a legépelt kéziratát, és éppen ezen a héten kaptam meg a véglegesnek mondott változatot, amit nyomban küldhettem is vissza negyvenhárom javítandó hibával. A múlt héten viszont sikerült befejeznem a Második könyv kéziratát - igaz, csak két hónappal a tervezett időpont után. Hiszen bíztam benne, hogy 1994 Húsvétjára készen lesz. Amikor Húsvét vasárnapján belevágtunk ebbe a könyvbe, a Második könyv még befejezetlenül hevert a dossziéjában, ám most, hogy ez utóbbi végre elkészült, több figyelmet szentelhetek a harmadiknak.
1992-ben, amikor mindez elkezdődött, igyekeztem ellenállni, vagy inkább nem tudomást venni a folyamatról. Úgy éreztem, a megbízás csapdájába estem - soha semmit nem szerettem azért csinálni, mert muszáj. Később, mikor odaadtam néhány ismerősömnek az eredeti kézirat másolatait, olyan visszajelzéseket kaptam, amik meggyőztek, hogy mindhárom könyvet széles körben fogják olvasni, töviről-hegyire áttanulmányozzák, elemzik teológiai jelentőségét és évtizedeken át szenvedélyesen vitatják.
Ebből következően igen keservesen jutottam el eddig az oldalig. Nehezemre esik barátságos érzülettel gondolni erre a tollra a kezemben, mert hiába tudom, hogy tovább kell adnom az anyagot, azt is tudom, hogy goromba támadásoknak és gúnyolódásoknak teszem ki magam, és sokan talán meg is gyűlölnek, pusztán azért, mert nem rettentem vissza közreadni a könyvekbe foglalt információt - amiről ráadásul azt merészelem állítani, hogy egyenesen Istentől ered.
Azt hiszem, leginkább attól félek, hogy az életemet végigkísérő és a viselkedésemet jellemző hibák, vétkek, tévedések látszólag vég nélküli sorozata miatt alkalmatlan szócsöve leszek Istennek.
Akik régóta ismernek - köztük gyermekeim és előző feleségeim -, és pontosan tudják, milyen halvány eredménnyel láttam el legalapvetőbb házastársi és apai feladataimat is, azoknak minden okuk megvan ezen írások szapulására. Bizony, szánalmasan kudarcot vallottam, akárcsak az élet minden olyan területén, aminek akár a legcsekélyebb köze is van a barátsághoz, becsületességhez, szorgalomhoz, felelősséghez.
Semmi kétségem tehát afelől, mennyire méltatlan vagyok rá, hogy Isten választottjaként vagy az igazság hírnökeként tetszelegjek. En lennék az utolsó, aki vállalná ezt a szerepet vagy egyáltalán eszébe jutna ilyesmi. Az igazság megcsúfolása, hogy róla beszélek, miközben egész életemmel csak gyengeségemet és ingatagságomat tanúsítom.
Kérlek hát Istenem, oldozz fel írnoki feladataim alól, és keressél mást, olyat, aki méltó erre a megtiszteltetésre.
Be szeretném fejezni, amit elkezdtünk - amúgy persze a világon semmi nem kötelez rá. Nincsenek „kötelmeid" sem Felém, sem mások felé... bár úgy veszem észre, hogy elképzelésed szerint igenis van, és ez komoly bűntudatot kelt benned.
Cserbenhagytam az embereket. A gyermekeimet is.
Ami csak történt az életedben, az teljes egészében érted történt és a veled kapcsolatban álló minden lélekért: hogy fejlődj, pontosan úgy, ahogy éppen szükséges volt, és ahogy fejlődni akartál.
Ez pontosan úgy hangzik, mintha azok a New Age-esek ötlötték volna ki, akik nem akarják vállalni a felelősséget a cselekedeteikért, és így remélik elkerülni a kellemetlen következményeket.
Úgy érzem, egész életemben önző, hihetetlenül önző voltam, mindig csak a kedvem szerint cselekedtem, miközben egyáltalán nem voltam tekintettel másokra.
Semmi rossz nincs abban, hogy a kedved szerint cselekszel...
De annyi embert megbántottam és cserbenhagytam !
Az a kérdés, mihez van kedved. Azt veszem ki a szavaidból, hogy most az olyan viselkedésben lelnéd örömödet, amivel nem bántasz meg másokat.
Finoman fogalmazol.
Szándékosan. Meg kell tanulnod elnézőbbnek lenned magaddal szemben. Hagyd abba az örökös ítélkezést magad fölött.
Nem könnyű - főleg amikor mások mindig készen állnak az ítélkezésre. Úgy érzem, kényelmetlenséget okozok Neked, az igazságnak; ha mindenáron ragaszkodom a trilógia befejezéséhez és kiadásához, akkor olyan silányul fogom közvetíteni az üzenetedet, hogy csak szégyent hozok rá.
Nem hozhatsz szégyent az igazságra. Az igazság igazság - nem lehet és nem is szükséges sem bizonyítani, sem cáfolni. Az igazság egyszerűen csak van.
Az üzenetem csodálatosságát és szépségét a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolja, mit gondolnak rólad az emberek.
Voltaképpen te vagy az egyik legjobb hírnök, mert úgy élted az életedet, hogy korántsem tekinted tökéletesnek.
Az emberek magukhoz hasonlónak fognak találni, még ha közben meg is ítélnek. És ha látják, hogy őszinte vagy, talán még a „hitvány múltadat" is hajlandók megbocsátani.
Bizony mondom: nem vagy a magad ura, míg azon aggódsz, hogy vélekednek rólad mások. Csak akkor vagy a magad ura, ha már nincs szükséged külső jóváhagyásra.
Inkább az üzenet sorsa aggasztott, nem az enyém. Féltem, hogy beszennyezem az üzenetet.
Ha fontos számodra az üzenet a sorsa miatt, akkor tedd közzé ! Ne félj, hogy beszennyezed. Az üzenet önmagáért fog beszélni.
Jusson eszedbe, mire tanítottalak. Közel sem olyan fontos, milyen jól veszik az üzenetet, mint hogy milyen jól küldik el.
És jusson eszedbe: azt tanítod, amit meg kell tanulnod.
Nem szükséges tökéletesnek lenned ahhoz, hogy a tökéletességről beszélj.
Nem szükséges tökéletes tudás ahhoz, hogy tökéletes tudásról beszélj.
Nem szükséges elérned az evolúció legmagasabb fokát ahhoz, hogy az evolúció legmagasabb fokáról beszélj. Csak légy őszinte. Légy őszinte, minden igyekezeteddel. Ha szeretnéd meg nem történtté tenni mindazokat a „károkat", amiket véleményed szerint másoknak okoztál, akkor mutasd ki a cselekedeteiddel. Tedd meg, amit megtehetsz. A többi megtörténik.
Könnyű azt mondani. Mindenesetre sokkal könnyebb, mint megtenni. Néha annyira, de annyira bűnösnek érzem magam !
Nincs más ellensége az embernek, csak a bűntudat és a félelem.
A bűntudat fontos. Megmondja, mikor tettünk rosszat.
Nincs olyasmi, hogy „rossz". Csak olyasmik vannak, amik nem szolgálnak téged, mert nem mondják meg az igazságot arról, Aki Vagy és Aki Lenni Akarsz.
A bűntudat abban az állapotban tart, ami nem vagy.
De a bűntudat legalább figyelmeztet, hogy tévúton járunk.
Akkor nem a bűntudatról beszélsz, hanem a tudatosságról. Bizony mondom: a bűntudat a földnek penésze - méreg, ami megöli a növényt.
A bűntudat nem fejleszt, hanem elfonnyaszt.
Te a tudatosságot keresed. A tudatosság azonban nem bűntudat és a szeretet nem félelem.
Ismétlem, nincs más ellenséged, csak a bűntudat és a félelem. A szeretet és a tudatosság pedig az igaz barátaid. És ne keverd össze az egyiket a másikkal, mert az egyik megöl, a másik élettel ajándékoz meg.
Ezek szerint soha nem kellene bűnösnek öreznem magam ?
Soha ! Hová is vezetne ? Csak azt éred el vele, hogy nem tudod többé szeretni magad - és ezáltal elveszted minden esélyét, hogy mást szerethess.
És ne is féljek semmitől ?
A félelem és az óvatosság nem ugyanaz. Légy óvatos, légy körültekintő - de ne félj ! Mert a félelem megbénít, míg az óvatosság mozgósít. A félelem megdermeszt, a megfontoltság új utakat nyit.
Mindig is arra tanítottak, hogy féljem Istent.
Tudom. És ez meg is bénította a Velem való kapcsolatodat.
Csak akkor tudtál bármiféle említésre méltó kapcsolatot létesíteni Velem, mikor felhagytál ezzel a félelemmel.
Ha megajándékozhatnálak valamivel, ha olyan különleges kegyben részesíthetnélek, ami hozzásegít, hogy megtalálj, akkor a félelem nélküliség lenne az az ajándék.
Áldottak akik nem félnek, mert megismerik Istent.
Ez annyit jelent, hogy legyen bátorságod eldobni a benned kialakított képet Istenről.
Legyen bátorságod magad mögött hagyni mindazt, amit másoktól hallottál Istenről.
Legyen benned annyi bátorság, hogy saját magad tapasztald meg Istent.
És emiatt nem szabad bűntudatot érezned. Nem szabad bűnösnek érezned magad, amikor a saját tapasztalatod ellentmond annak, amiről azt hitted, hogy tudod, amit mások mondtak neked Istenről.
Nincs más ellensége az embernek, csak a félelem és a bűntudat.
Akkor mindjárt jönnek azok, akik az ördöggel cimborálásnak nevezik a javaslatodnak megfelelő viselkedést, mondván, hogy ilyesmit csak az ördög mondhat.
Nincs ördög.
Na, ez pontosan olyasmi, amit csak az ördög jelenthet ki.
Az ördög tehát ugyanazt mondaná, amit Isten mond, igaz ?
Csak valamivel okosabban.
Az ördög okosabb, mint Isten ?
Mondjuk... ravaszabb.
És az ördögöt nem feszélyezi, hogy ugyanazt mondja, amit Isten mondana ?
Ó... hát csavar egy kicsit a mondandóján. Épp csak annyit, hogy azzal rossz útra vezessen.
Az a gyanúm, ideje elbeszélgetnünk az „ördögről".
Az Első könyvben már rengeteget beszéltünk róla.
Úgy látszik mégsem eleget. És biztosan akadnak olyanok, akiknek nem került a kezébe az Első könyv. Sem a Második könyv. Szerintem megfelelő kiindulópont volna, ha felelevenítenénk néhány igazságot azokból a könyvekből. Ezzel előkészítenénk a nagyobb, egyetemes igazságok fejezetét és azoknak sem kellene örökösen ide-oda lapozgatniuk, akik ismerik az előző két könyvet. Úgyhogy hamarosan az ördögre is sort fogunk keríteni. Szeretném, ha pontosan értenéd, miért „találtak fel" egy-egy entitást.
Rendben, nyertél. Vágjunk bele. Most már úgy tűnik, hogy hál' Istennek, nem szakad meg a beszélgetésünk. De valamit azért tudniuk kell az embereknek, mielőtt folytatnánk. Fél év telt el azóta, hogy leírtam a Harmadik könyv első szavait. Most 1994. november 25-ét írunk. Huszonöt hétbe telt, míg eljutottunk idáig, huszonöt hete nem feleltél a hívásomra ! Számtalan esemény történt ezalatt a huszonöt hét alatt, egyvalami azonban nem: nevezetesen, hogy ez a könyv egy jottányit sem haladt előre. Miért tart ilyen sokáig ?
Na tessék. Már megint gátakat állítasz magad elé. Önmagad ellen dolgozol. Már-már jó irányba indulnál, de akkor megtorpansz. Ahogy egész életedben csináltad.
Hé, hé, várjunk csak ! Nem én ültem ennyi ideig ezen az anyagon ! Egyedül semmit nem tehetek; egyetlen árva szót sem írhatok le, amíg nem érzek késztetést, amíg nem érzem az... ki nem állhatom ezt a szót, de attól tartok, kénytelen leszek... Szóval, amíg nem érzem az ihletet, hogy idetelepedjek ehhez a sárga írótömbhöz és folytassam. Márpedig az ihlet a Te működési körödhöz tartozik, nem az enyémhez !
Értem. Szerinted tehát Rajtam múlik, nem rajtad.
Igen, valahogy úgy.
Kedves barátom, mennyire jellemző ez rád - és másokra is. Csak ülsz ölbe tett kézzel fél éven át, nem foglalkozol azzal, ami leginkább a javadra válik, mi több, elfordulsz tőle. Persze nem is jutsz semmire, aztán keresel egy rajtad kívülálló okot, amire ráaggathatod a mulasztásodat. Nem fedezel fel ebben valami rendszert ?
Hát...
Bizony mondom: soha nincs olyan alkalom, hogy ne lennék veled; nincs olyan pillanat, hogy ne válaszolnék. Nem megmondtam már korábban ?
Na igen, de...
Mindig veled vagyok, az idők végezetéig.
És az idők végezetéig nem fogom rád erőltetni az akaratomat.
Azt akarom, ami a legjobb számodra. De mindenekelőtt azt akarom neked, amit te akarsz. Ez a szeretet legbiztosabb mércéje.
Amikor azt akarom neked, amit te akarsz magadnak, akkor igazán szeretlek. Amikor azt akarom neked, amit Én akarok neked, akkor rajtad keresztül Önmagamat szeretem.
Ugyanezzel a mércével állapíthatod meg, szeretnek-e téged mások, vagy hogy igazán szeretsz-e másokat. Mert a szeretet nem önmagával törődik, hanem azon igyekszik, hogy segítsen megvalósítani a szeretet tárgyának akaratát.
Ez mintha homlokegyenest az ellenkezője lenne annak, amit az Első könyvben mondtál, miszerint a szeretet nem törődik azzal, hogyan létezik, mit tesz, mivel rendelkezik a másik, csakis azzal, hogy ő maga hogyan létezik, hogyan cselekszik és mivel rendelkezik.
Ami persze további kérdéseket vet fel, például... mi a helyzet azzal a szülővel, aki rárivall a gyermekére: Tűnés az úttestről ! Vagy amelyik az élete kockáztatásával az autók forgatagába veti magát és felkapja a gyereket ? Nos ? Ezt hogyan kell értelmezni ? Szereti a gyermekét, igaz ? És ráerőlteti a saját akaratát. Elvégre a gyerek azért került az úttestre, mert ott akart lenni !
Hogyan magyarázod ezeket az ellentmondásokat ?
Nincs itt semmiféle ellentmondás. Csak nem látod meg a harmóniát. És nem fogod megérteni a szeretet Isteni Törvényét, amíg meg nem érted, hogy az Én legmagasabb rendű döntésem számodra azonos a te legmagasabb rendű döntéseddel önmagad számára. Ennek pedig az az egyszerű, kézenfekvő és mindent megvilágító oka, hogy te és Én egyek vagyunk.
Mint látod, az Isteni Törvény egyben Isteni Kettősség is, ugyanis maga az élet kettős természetű - ami annyit jelent a gyakorlatban, hogy jól megfér egymás mellett két, egymásnak látszólag ellentmondó igazság.
Ebben az esetben a következő igazságok mutatnak ellentmondást: egyfelől, hogy te és Én különállók vagyunk, másfelől pedig, hogy te és Én egyek vagyunk. A másokkal való kapcsolataidban is ugyanez a látszólagos ellentmondás áll fenn.
Továbbra is tartom, amit az Első könyvben mondtam: a emberi kapcsolatok terén a legnagyobb elkövethető hiba azzal foglalkozni, mit akar a másik, mi van vele, mit tesz. Törődj az Éneddel. Mi van az Éneddel, mit tesz, mivel rendelkezik ? Mit akar az Éned, mire van szüksége, hogyan dönt ? Mi az Én számára a legmagasabb rendű döntés ?
És fenntartom az Első könyvben tett másik kijelentésemet is: amikor az Én ráébred, hogy nincsen senki más, az Én legmagasabb rendű döntése egyúttal a másiknak is a legmagasabb rendű döntése lesz.
Következésképpen nem is ott a hiba, hogy nem a legjobb döntést hozod a magad számára, hanem hogy nem tudod, mi a legjobb. Ez abból adódik, hogy nem tudod, Ki Vagy Valójában, még kevésbé azt, hogy Ki Akarsz Lenni.
Nem értem.
Nos, nézzünk egy példát. Ha meg akarod nyerni az Indianapolis 500-at, jó ötletnek tűnik óránkénti kétszázhúsz kilométeres sebességgel vezetni. De ha csak az élelmiszerboltba igyekszel, akkor talán mégsem a legfényesebb.
Vagyis arra utalsz, hogy mindezt a körülmények és az összefüggések döntik el.
Igen. Ahogy az egész életet ! Attól függ, mi a „legjobb", hogy Ki Vagy, és Ki Akarsz Lenni. Nem hozhatod meg átgondoltan a rád vonatkozó legjobb döntést, amíg ugyanolyan átgondoltan el nem döntöd, ki és mi vagy. Természetesen Én, mint Isten, tudom, mi akarok lenni. óIgy azt is tudom, számomra mi a „legjobb".
Hogy mi a „legjobb" Istennek ? Ez tényleg izgalmas ! Nos, mi volna az ?
Ha megadom neked azt, amit a legjobbnak tartasz magadnak. Célom, hogy kinyilvánítsam az Énemet, márpedig ezt általad, rajtad keresztül érem el.
Tudsz követni ?
Igen, akár hiszed, akár nem, tudlak.
Remek. Akkor most olyasmit mondok, amivel talán nehezebben birkózol meg.
Tőlem mindig azt kapod, ami a legjobb számodra... még ha nem is veszed mindig észre.
Most, hogy kezded ismerni a célomat, ez a rejtély is veszít valamelyest a rejtelmességéből.
Isten vagyok.
Istennő vagyok.
Én vagyok a Legmagasabbrendű Létező. Én vagyok Mindenek Ösz-szessége. A Kezdet és a Vég. Az Alfa és az Omega.
Én vagyok a Lényeg és a Szubsztancia. A Kérdés és a Válasz. A Fent és a Lent. A Bal és a Jobb, az Itt és a Most, az Előtt és az Után.
Én vagyok a Fény; és én vagyok a Sötétség, melyből megszületik a fény. Én vagyok a Végtelen Jó, és a Rossz, amitől a jó egyáltalán létezhet. Ez mind én vagyok: Mindenek Összessége. És nem tapasztalhatom meg Önmagam bármely részét anélkül, hogy megtapasztalnám Önmagam Teljességét.
Nos, éppen ezt nem érted Velem kapcsolatban. Azt akarod, hogy egy bizonyos minőség legyek, és semmi más. Hogy Én legyek a magas, ne az alacsony. A jó, és ne a rossz. Ám ha így megtagadod az egyik felemet, azzal az Éned egyik felét is megtagadod. Ez esetben pedig soha nem lehetsz az, Aki Valójában Vagy.
Én vagyok a Magasztos Mindenség, és meg akarom tapasztalni Magam. Ezt pedig általad és valamennyi más létező által teszem meg. A döntéseim révén felségesnek tapasztalom meg Önmagam. Mert minden döntés megteremti önmagát. Minden döntés végleges. Minden döntés Engem jelenít meg annak, Aki Most Akarok Lenni.
De még Én sem választhatom a magasztosságomat, ha nincs választási lehetőség. Bizonyos részemnek kevésbé nagyszerűnek kell lennie Számomra, hogy a nagyszerű részem mellett dönthessek.
Veled is ugyanez a helyzet.
Isten vagyok Önmagam megteremtésének folyamatában.
Miként te is.
Erre vágyik a lelked. Erre áhítozik a szellemed.
Ha megtagadnám tőled azt, amit te választasz, Önmagamtól tagadnám meg azt, amit Én választok. Mert az Én óhajom Önmagam megtapasztalása - megtapasztalni azt, Aki Vagyok. És ahogy ezt az Első könyvben már kifejtettem, ezt csak annak a közegében tehetem meg, Aki Nem Vagyok.
Megteremtettem tehát azt, Ami és Aki Nem Vagyok, hogy megtapasztalhassam, Aki Vagyok.
Mivel Én vagyok minden, amit teremtek - bizonyos értelemben Én Vagyok az is, Aki Nem Vagyok.
Na várjunk csak... Hogyan lehet valaki olyasmi, ami egyáltalán nem ő ?
Egyszerűen. Folyamatosan ezt teszed. Figyeld csak meg a viselkedésedet.
Próbáld felfogni ! Nincs semmi, ami ne Én volnék. Tehát, Vagyok Aki Vagyok, és Vagyok Aki Nem Vagyok.
EZ AZ ISTENI KETTŐSSÉG.
Ez az Isteni Misztérium, ami mindeddig csak a legnagyszerűbb elmék számára világosodott meg. Most olyan megfogalmazásban közöltem, hogy mindenki megérthesse.
Erről szólt az Első könyv. Mélyen a tudatodba kell vésned ezt az alapigazságot, ha meg akarod érteni a még fennköltebb igazságokat, melyekre sort kerítünk ebben a Harmadik könyvben.
Hadd térjek ki az egyik ilyen fennkölt igazságra - mivel benne van a kérdésed második felére adandó válaszban.
Őszintén reméltem, hogy visszatérünk rá. Hogyan szeretheti a szülő a gyermekét, ha azt teszi vagy mondja, ami a legjobb a gyermeknek, de ehhez kereszteznie kell a gyermek akaratát ? Vagy azzal mutatja ki a legigazabb szeretetét a szülő, ha hagyja a forgalomban játszadozni a gyermeket ?
Remek kérdés. Minden szülő felteszi valamilyen formában ezt a kérdést, mióta világ a világ. Számodra ugyanaz a válasz szülőként, mint Számomra Istenként.
Szóval hogy hangzik a válasz ?
Türelem, gyermekem, türelem. „Türelem rózsát terem" - sose hallottál róla ?
Az apám örökösen ezt hajtogatta. Már a könyökömön jött ki. Elegem is volt ebből a közhelyből.
Meg tudom érteni. De légy türelemmel magadhoz, főleg olyankor, amikor a döntéseid nem ahhoz vezetnek, amit szerinted szeretnél. Mert nézzük például a választ a kérdésed második felére.
Azt állítod, hogy szükséged van a válaszra, mégsem döntesz úgy, hogy tudod. Azért nem döntesz így, mert tapasztalatod szerint nem rendelkezel vele. Pedig az az igazság, hogy igenis a rendelkezésedre áll a válasz, ahogy mindig is a rendelkezésedre állt. Csakhogy másként döntesz. Inkább azt választod, hogy nem ismered a választ - így aztán tényleg nem is tudod.
Igen, erről már az Első könyvben is szót ejtettél. Minden a rendelkezésemre áll, amiről úgy döntök - beleértve az Isten teljes megértését is -, ám nem fogom megtapasztalni, hogy rendelkezem vele, amíg nem tudom hogy így van.
Pontosan ! Tökéletes megfogalmazás.
De honnan tudhatnám, amíg nem tapasztaltam meg, hogy így van ? ! Hogy tudhatok bármit is, amit nem tapasztaltam meg előzőleg ? Nem egy fényes elme megmondta már: minden tudás tapasztalat !
Nos, azok a fényes elmék egytől egyig tévedtek.
A tudás nem követi, hanem megelőzi a tapasztalatot.
Ezen az sem változtat, ha a fél világ a fordítottját gondolja.
Szóval azt akarod mondani, hogy rendelkezésemre áll a válasz, csak éppen nem tudom, hogy így van.
Pontosan.
De ha nem tudom, hogy tudom, akkor nem is tudom.
Úgy van. Ebben áll a paradoxon.
Vagyis nem tudom... csak ha tudom.
Ahogy mondod.
Vagyis hogyan juthatok el a „tudom, hogy tudom"-hoz, ha egyszer nem tudom, hogy tudom ?
Ahhoz, hogy tudd, hogy tudod, tégy úgy, mintha tudnád.
Erről már az Első könyvben is említést tettél.
Bizony. És most itt a kiváló alkalom, hogy átismételjük a lényegét. „Egészen véletlenül" éppen a legmegfelelőbb kérdéseket teszed fel, hogy ennek a könyvnek az elején összegezhessem a korábban részletesebben is kifejtett témákat.
Nos, az Első könyvben már szó esett a „valamilyennek lenni, valamit tenni, valamit birtokolni" rendszeréről és logikájáról, valamint arról, hogyan fordította meg az emberek többsége a valós sorrendet.
A legtöbben úgy vélik, ha rendelkeznek valamivel (több idő, pénz, szerelem, akármi), akkor végre lehetőségük nyílik megtenni valamit (könyvet írni, szabadságra menni, házat venni, kapcsolatot létesíteni), hogy annak révén valamilyenek legyenek (boldogok, nyugodtak, elégedettek, szerelmesek).
A mindenségben azonban nem a birtoklás teremti meg a létet, hanem éppen fordítva.
Először valamilyen vagy, mondjuk boldog (vagy éppen okos, bölcs, könyörületes, akármilyen), aztán ebből az állapotból kezdesz el cselekedni - majd hamarosan felfedezed, hogy a cselekedeteid révén eljutnak hozzád mindazok a dolgok, amiket szeretnél a magadénak tudni.
Ezt a folyamatot a következőképpen lehet teremtő módon hasznosítani (hiszen ez maga a teremtés folyamata): megnézed, mivel szeretnél rendelkezni, felteszed magadnak a kérdést, milyen lennél, ha rendelkeznél vele, aztán elkezdesz úgy létezni.
Ha tehát a helyes irányt követed, hasznodra fordíthatod a mindenség teremtő erejét, ahelyett hogy ellene munkálkodnál.
Ezt az alapelvet röviden így lehet kifejezni:
Az életben semmit nem kell csinálnod.
Csak az a kérdés, ki vagy.
Ez azon három üzenet egyike, amikre ismét kitérek a könyv végén.
A példa kedvéért képzelj el egy embert, aki úgy véli, hogy csak egy kicsit több időre, kicsit több pénzre, kicsit több szeretetre volna szüksége, és akkor igazán boldog lenne.
Vagyis nem érti meg a kapcsolatot a most „nem elég boldog", és a vágyához mérten kevés idő, pénz, illetve szeretet között.
óIgy igaz. Ugyanakkor annak az embernek, aki létében eleve boldog, nyilvánvalóan jut ideje minden fontos dologra, van annyi pénze, amennyire szüksége van, és egész életére elegendő szeretetetben részesül.
Azon kapja magát, hogy mindene adott a boldogságához... mert azzal kezdi, hogy boldog !
Bizony. Ha előbb eldöntöd, ki akarsz lenni, akkor ezzel meg is teremted.
„Lenni, vagy nem lenni: az itt a kérdés." ( Shakespeare: Hamlet, ford. Arany János. )
Pontosan ! A boldogság a lélek állapota. És mint minden ilyen állapot, fizikai formában teremti meg önmagát.
Ebből a bűvös körből ered minden: a lélek minden állapota önmagát hozza létre.
De hogyan lehetek előbb boldog, hogyan lehetek egyáltalán bármi, ami szeretnék lenni - mondjuk jobb módú, vagy olyan, aki több szeretetben részesül -, ha nem rendelkezem olyasmivel, ami szükséges lenne ahhoz a léthez ?
Tégy úgy, mintha rendelkeznél vele, és magadhoz fogod vonzani. Olyan leszel, ahogyan viselkedsz.
Vagyis csináljam, amíg úgy nem maradok.
Valahogy úgy. Csak ne feledd, hogy ez nem tettetés kérdése. Őszintéknek kell lenniük a cselekedeteidnek.
A meggyőződés nélküli cselekedet nem fog hasznot hozni.
És nem azért, mert Én nem „jutalmazlak meg". Isten nem „jutalmaz". Nem is „büntet". A Természet Törvénye viszont azt igényli, hogy a test, a lélek és a szellem egyesüljön gondolatban, szóban és tettben, így működik a teremtés folyamata.
Természetesen úgy is dönthetsz, hogy a lelked ne vegyen részt a teremtésben - csakhogy így sokkal nehezebb dolgod van. Ráveheted a testedet, hogy olyasmit cselekedjen, amit a lelked nem hisz el, és ha elég kitartó a tested, a lelkednek előbb-utóbb sikerül túllépnie az előző gondolaton és megteremteni az Új Gondolatot. Ha már a rendelkezésedre áll az Új Gondolat, akkor jó úton jársz, hogy ne csak színlelésből cselekedj, hanem a tényleges életszemléleted alapján.
Ez a nehezebben járható út, ám a cselekedeteidnek ebben az esetben is őszintéknek kell lenniük. A mindenséget nem lehet félrevezetni, mint az embereket.
Roppant kényes ez az egyensúly. A testnek olyasmit kell tennie, amiben nem hisz a lélek, ugyanakkor a léleknek kellene őszinteséggel táplálnia a test cselekedeteit, hogy hatékonyak legyenek.
Hogy táplálhatja őszinteséggel a lélek a test cselekedeteit, ha egyszer nem hisz bennük ?
Úgy, hogy kiiktatja a személyes érdek önzését.
Jó, de hogyan ?
A lélek nem tud őszintén hinni abban, hogy a test cselekedete hozzájuttatja ahhoz, amit választasz, azonban annál inkább tisztában van azzal, hogy rajtad keresztül Isten minden jót megad másoknak.
Add meg tehát másoknak, amit magadnak kívánsz.
Elismételnéd ?
Hogyne.
Add meg másoknak, amit magadnak kívánsz.
Ha boldog akarsz lenni, tégy másokat boldoggá.
Ha szeretnél jómódú lenni, segíts hozzá másokat.
Ha több szeretetben akarsz részesülni, segíts másokat ahhoz, hogy több szeretetben részesüljenek.
Es mindezt tedd őszintén - ne önös érdekből, hanem azért, mert igazán akarod; és amit így adsz másnak, azt magadhoz vonzod.
De miért ? Milyen alapon működik ez ?
Ha valamit meg tudsz adni másoknak, ráébredsz, hogy magad is rendelkezel vele. Hiszen ami neked nincsen, azt másoknak sem adhatod. A lelked ugyanerre a következtetésre jut, és megszületik a rólad szóló Új Gondolat, melynek jegyében ténylegesen a rendelkezésedre áll mindaz, amit másoknak adsz.
Aztán megtapasztalod ezt az Új Gondolatot a valóságban: annak megfelelően létezel. És ezzel máris munkára fogtad az univerzum leghatalmasabb teremtő szerkezetét: Isteni Énedet.
Azt teremted, ami „vagy".
A kör bezárult, és egyre többet és többet fogsz teremteni az életed során. Megtestesül a fizikai valóságban.
Ez az élet legnagyobb titka. Mindez sokkal részletesebben megtalálható az Első könyvben és a Második könyvben.
Magyarázd el kérlek, miért olyan lényegbevágó az őszinteség, amikor olyasmit adok másoknak, amit magamnak szeretnék.
Mert ha csak fondorlatból, félrevezetésből, puszta számításból adsz másoknak valamit, a lelked tisztában lesz a szándékoddal. És éppen ezzel jelzed neki, hogy nem áll a rendel kezésedre. Minthogy pedig az univerzum nem más, mint egy mérhetetlenül nagy másológép, megteremti a gondolataidat fizikai formában, és ezt fogod megtapasztalni. Így aztán továbbra sem fogsz vele rendelkezni - bármit is teszel !
Sőt, az is ezt fogja megtapasztalni, akinek adni próbálsz. Azt látják majd, hogy nagyon szeretnél hozzájutni valamihez, és valójában nincs semmid, amit adhatnál. Üres gesztussá válik az adakozásod, azt az önző sekélyességet tükrözi, amiből fakad.
Éppen azt taszítod el magadtól, amit annyira szeretnél magadhoz vonzani.
Ha viszont tiszta szívből adsz, mert látod, hogy vágyik rá és rászorul, akkor egyszer csak felfedezed, hogy már rendelkezel is azzal, amit adsz. És ez a döntő jelentőségű felfedezés.
Ez igaz ! Tényleg így működik ! Emlékszem, volt egy időszak, amikor éppen nem mentek valami fényesen a dolgaim, és csak fogtam a fejem, hogy elfogyott a pénzem, alig van ennivalóm, és fogalmam sincs mikor fogok végre rendesen étkezni, és hogyan fogom kifizetni a lakbért. Egyszer, egy késő este találkoztam egy fiatal párral a buszpályaudvaron. Csak egy csomagért mentem oda, és akkor észrevettem ezeket a fiatalokat, szinte még gyerekeket, ahogy összebújtak egy padon, és a kabátjuk-kal takaróztak.
Elnéztem őket és majd megszakadt a szívem. Eszembe jutott a saját fiatalságom, mikor magam is többször kerültem hasonló helyzetbe. Hozzájuk léptem, és meghívtam őket az otthonomba egy forró csokoládéra, és mondtam nekik, hogy nyugovóra térhetnek egy kanapén. Úgy néztek rám, mintha a Mikulással találkoztak volna.
Nos, hazamentünk és vacsorát készítettem. Hihetetlen jót ettünk azon az estén ! Dugig volt a hűtőszekrény - csak hátra kellett nyúlnom, és előszednem mindazt, amit eddig csak odébb lökdöstem. Összeütöttem egy ilyen „mindent bele, ami csak a kezem ügyébe akad" vacsorát és fantasztikus lett ! Emlékszem, el is tűnődtem rajta, honnan került elő ez a temérdek étel ?
Másnap reggelivel is megvendégeltem a kölyköket, majd útjukra bocsátottam őket. Mikor kitettem őket a buszpályaudvaron, a zsebembe nyúltam a tárcámért, és a kezükbe nyomtam egy húszdollárost.
- Talán hasznát veszitek - mondtam, megöleltem és szélnek eresztettem őket. Egész nap sokkal jobbnak éreztem a saját helyzetemet. Egész nap ? Egész héten ! Ez a felejthetetlen élmény gyökeresen megváltoztatta a nézeteimet és az életszemléletemet.
Attól kezdve jobbra fordultak a dolgok, és amikor ma reggel a tükörbe néztem, észrevettem valami rendkívül fontosat. Még mindig itt vagyok !
Gyönyörű történet. És tökéletesen igazad van. Pontosan így működik a mindenség. Ha valamit kívánsz magadnak, add meg másoknak. És akkor nem kell várnod rá, hanem abban a pillanatban megtapasztalod, hogy már rendelkezel is vele. Legfeljebb az a kérdés marad nyitva, hogy mennyire. Pszichológiai értelemben sokkal egyszerűbbnek fogod találni a gyarapítását, mintha az egészet a semmiből kellene előteremtened.
Azt hiszem, most valami nagyon mélyreható hangzott el. Hogyan vonatkoztatnád az eredeti kérdésemre ? Hol az összefüggés ?
Szeretném, ha látnád, hogy már a rendelkezésedre áll a válasz. Most persze abban a hitben élsz, hogy nem rendelkezel a válasszal; és ha tudnád, akkor bölcs lennél. Ezért aztán hozzám fordulsz bölcsességért. Mire Én azt mondom: légy bölcs és meglesz a válasz.
És hogyan lehetsz a leggyorsabban és legbiztosabban bölccsé ? Tégy bölccsé másokat !
Kíváncsi vagy a válaszra ? Add meg a választ - másoknak !
Tehát felteszem neked a kérdést. Úgy fogok tenni, mintha nem tudnám, és csak te válaszolhatnád meg.
Ha a szeretet azt jelenti, hogy azt akarod másnak, amit az illető kíván magának, akkor hogyan szeretheti a gyermekét igazán az a szülő, aki kirángatja a forgalomból ?
Nem tudom.
Gondoltam. Hiszen egyebet sem hajtogatsz. Mégis, mit válaszolnál, ha mondjuk tudnád ?
Hát, valami olyasmit, hogy a szülő ugyanazt akarta gyermekének, amit a gyerek magának: életben maradni. Azt mondanám, hogy a gyerek egyáltalán nem akart meghalni, csak fogalma sem volt róla, hogy könnyen így járhat, ha az úttesten kódorog. Vagyis, ha a szülő kihozza a gyermekét a gépkocsik közül, nem korlátozza az akarata megtapasztalásában, hanem a gyermek igazi szándékával, legmélyebb vágyával lép kapcsolatba.
Helyes. Kitűnő válasz volna.
Akkor viszont Neked mint Istennek, meg kellene akadályoznod, hogy ártsunk magunknak, hiszen nyilván nem az a legmélyebb vágyunk. Mégis állandóan ártunk magunknak, Te pedig csak ülsz ölbe tett kézzel és figyelsz minket.
Mindig tudom, mi a legmélyebb vágyatok, és meg is adom nektek. Olyankor is, ha belehalhattok abba, amit csináltok - feltéve, hogy a „halál" élményének megtapasztalása a legmélyebb vágyatok. Soha nem avatkozom a legmélyebb vágyaitokba !
Úgy érted, hogy amikor ártunk magunknak, akkor pontosan azt akarjuk tenni ? Ez volna a legmélyebb vágyunk ?
Nem „árthattok" magatoknak. Képtelenek vagytok ártani. Az „ártás" csak megítélés kérdése, nem objektív jelenség. Dönthetsz úgy, hogy megtapasztalod, milyen az, ha „ártasz" magadnak, de ez kizárólag tőled függ.
Az az igazság, hogy a válasz a kérdésedre: igen. Ha „ártotok" magatoknak, akkor pontosan ez a szándékotok. Ez azonban ezoterikus szemszögből egy másik szinten érvényes, a kérdés viszont nem egészen erre vonatkozik.
Abban az értelemben, ahogy te gondolod, tehát tudatos döntésként, azt kell válaszoljam: nem ! Ha önmagatok ártalmára vagytok, akkor szó sincs róla, hogy ezt „akarjátok".
A gyermek, akit azért gázol el az autó, mert az úttesten kószált, nem „akarta", tehát nem vágyott rá, nem kereste, nem választotta tudatosan a rossz élményei gyarapítására.
Az a férfi, aki mindig ugyanolyan, következetesen nem neki való nőt vesz feleségül, nem „akarja", tehát nem vágyik rá, nem keresi, nem választja tudatosan, hogy újabb és újabb rossz házasságokat kössön.
Ha valaki kalapáccsal az ujjára üt, arra sem mondhatjuk, hogy ezt „akarta". Nem vágyik rá, nem keresi az élményt, és nem is tudatos döntés eredményeként kerül sor rá.
Tudat alatt mégis ti vonzzátok magatokhoz az objektív jelenségeket; ha nem is tudatosan, de ti teremtetek minden eseményt; ti vonzotok az életetekbe minden személyt, helyszínt és dolgot: az Énetek teremti meg, mégpedig azért, hogy létrehozza a megfelelő körülményeket, megfelelő alkalmat annak megtapasztalásához, amit legközelebb meg akarsz tapasztalni a fejlődés során.
Semmi nem történhet - bizony mondom, semmi sem eshet meg ! -az életetekben, ami ne lenne tökéletes alkalom arra, hogy helyrehozz valamit, teremthess valamit vagy hogy megtapasztald azt, amit helyre kívánsz hozni, meg szeretnél teremteni vagy megtapasztalni, hogy az legyél, Aki Valójában Vagy.
Igaz is - és ki vagyok valójában ?
Aki csak lenni akarsz. Amilyen megnyilvánulása lenni akarsz az Isteninek - az vagy. Ha úgy döntesz, akár minden pillanatban más és más lehetsz, ahogy az gyakorta meg is történik. De ha nem akarsz ilyen sokféle tapasztalatot megélni, hanem inkább megállapodnál, arra is nyílik lehetőség. Csak annyi kell hozzá, hogy ne váltogasd olyan gyakran az elképzelésed arról, Aki Vagy, és Aki Lenni Akarsz.
Könnyebb mondani, mint megtenni !
Meglátásom szerint nagyon sok különböző szinten hozod meg ezeket a döntéseket. A gyerek, aki úgy dönt, hogy az úttesten fog játszani, nem döntött úgy, hogy meg akar halni. Sokféle döntést hozhatott, ám a halál nem tartozott közéjük. És ezt az anya is tudja.
Nem az a probléma, hogy a gyerek meg akar-e halni, hanem hogy a gyerek olyan döntéseket hozott, melyeknek többféle kimenetele lehet, így a halál is. Ezzel a ténnyel azonban nincs tisztában, és a hiányzó adat akadályozza meg a megfelelőbb döntésben.
Láthatod tehát, hogy tökéletesen értékelted a helyzetet.
Nos, én mint Isten, soha nem avatkozom a döntéseitekbe - de mindig tudom, mifélék.
Ezért bármi történik is, okkal feltételezheted, hogy úgy a legtökéletesebb, ahogy megtörtént - hiszen semmi nem kerülheti el a tökéletességet Isten világában.
Az életed menetét - az embereket, a helyszíneket, a történéseket - a tökéletes teremtő hozta létre, szükségszerűen és elkerülhetetlenül tökéletesen a maga tökéletességében: te. És Én... benned és általad.
Együttműködhetünk tudatosan és öntudatlanul is ebben a közös teremtésben. Éberen is élheted az életed, de élhetsz álomvilágban is. Alva is, ébren is járhatod az utad.
Tiéd a döntés.
Várj ! Térjünk csak vissza ahhoz a kijelentésedhez, mely szerint több szinten hozok döntéseket. Azt mondtad, hogy ha nyugodt életre vágyom, ne váltogassam olyan gyakran az elképzelésemet Arról, Aki Vagyok, és Aki Lenni Akarok. Erre én azt feleltem, hogy ez cseppet sem lehet könnyű, mire te közölted, hogy nagyon sok különböző szinten hozzuk meg a döntéseinket. Kifejtenéd bővebben ? Hogy értsem ? Mire akarsz célozni ezzel ?
Ha arra vágynál, amire a lelked vágyik, minden nagyon egyszerű volna. Ha hallgatnál a tiszta szellemi Énedre, könnyű és örömteli végkimenetelű lenne minden döntésed - hiszen a szellem döntései a legmagasabb rendű döntések.
A szellem döntésén nincs mit fontolgatni. Nincs rá szükség, hogy megvizsgáld vagy megítéld. Nincs más dolgod, mint hogy kövesd és aszerint cselekedj.
Ám nem csak szellemed van. Testből, léiekből és szellemből álló Hármasság vagy. Ebben áll a dicsőséged, a nagyszerűséged és a csodálatosságod. Gyakran hozol tehát döntéseket egyszerre mindhárom szinten -és ezek, hogy úgy mondjam, az istennek sem esnek mindig egybe.
Meglehetősen általános, hogy a test egészen mást akar, mint amit a lélek szeretne, miközben a szellem egy harmadik dologra áhítozik. Különösen érvényes ez a gyermekekre, akik gyakran nem elég érettek ahhoz, hogy megkülönböztessék azt, ami a test számára „mókás", attól, ami értelmes a léleknek - még kevésbé attól, ami összecseng a szellemmel. Így aztán a gyerek bizony kitotyog az úttestre.
Én mint Isten, figyelem minden döntéseteket- még ha öntudatlanul is hozzátok azokat. Soha nem avatkozom közbe, éppen ellenkezőleg. Az Én dolgom biztosítani, hogy valóra váljon minden döntésetek. (Voltaképpen persze ezt is ti adjátok meg magatoknak. Én csak létrehoztam azt a rendszert, amiben módotok nyílik rá. Ez a rendszer a teremtés folyamata, ahogy azt részletesen kifejtettem az Első könyvben.)
Ha ütközésbe kerülnek a döntéseid - ha nem egyként cselekszik a test, a lélek és a szellem - a teremtés folyamata különböző szinteken fejti ki a hatását, és vegyes eredményt hoz. Ha viszont harmonikus a léted, ha egységesek a döntéseid, megdöbbentő dolgok történhetnek.
Van egy ilyen szófordulatotok is, hogy „mindent összevéve", ami meglehetősen pontos leírás a létnek erre az egységes állapotára.
Továbbá valamennyi döntési szintetek újabb szintekre tagolódik. Ez leginkább a lélek szintjére igaz.
A lelketek dönthet - és legalább ezen a három szinten mindannyiszor meg is teszi - logikai, intuitív, valamint érzelmi szinten, és az is megesik, hogy a háromféle döntés csak növeli a belső konfliktus lehetőségét.
És a fenti szintek közül az érzelemé további ötre osztható. Ez az öt természetes érzelem: a bánat, az indulat, az irigység, a félelem és a szeretet.
Mindezek mélyén pedig két végső szint rejlik: a szeretet és a félelem.
Az öt természetes érzelem a szeretetet és a félelmet is magában foglalja, noha ezek az összes érzelem alapkövei. A másik három természetes érzelem ebből a kettőből ered.
Végül is minden gondolatot vagy a szeretet vagy a félelem gerjeszt. Ez az alapvető polaritás, az elsődleges kettősség. Végső soron nincs semmi, ami ne lenne visszavezethető ezek valamelyikére. Minden gondolat, eszme, elképzelés, nézet, döntés, választás és tett ezek egyikén alapul.
És figyelj ! Ez a kettősség is tovább egyszerűsíthető.
Mert valójában egyetlenegy érzelem létezik csupán.
Ez pedig a szeretet.
Az az igazság, hogy minden szeretet. A félelem is a szeretetből fakad, és ha hatékonyan használják, szeretetet juttat kifejezésre.
A félelem szeretetet fejez ki ?
Úgy van: a legmagasabb rendű formájában. A legmagasabb rendű formájában minden a szeretetet fejezi ki.
A szülő, aki megmenti a gyermekét attól a sorstól, hogy halálát lelje a forgalomban, a félelmét vagy a szeretetét fejezi ki ezzel a tettével ?
Szerintem mindkettőt. Félti a gyermek életét, és szereti annyira, hogy a saját életét is kockára tegye érte.
Pontosan ez a helyzet. És itt tetten érhető, hogyan válik a félelem a legmagasabb rendű formájában szeretetté. Hogy a félelemben valójában a szeretet jut kifejezésre.
Ugyanígy, ha sorra vesszük a többi természetes érzelmet, a bánatot, az indulatot vagy az irigységet, ezek is a félelem ilyen vagy amolyan formái, következésképp a szeretet megnyilvánulási formái.
Az egyik dolog eivezet a másikhoz. Érted ?
Akkor jelentkezik probléma, ha valamelyik természetes érzelem eltorzul, torzzá, felismerhetetlenné válik, nem lehet felfedezni benne az eredendő szeretetet, még kevésbé Istent, a szeretet végső forrását.
Már hallottam erről az öt természetes érzelemről dr. Elisabeth Kübler-Rosszal való csodálatos együttműködésem során.
Ahogy mondod. Neki meg Én sugalltam, hogy adja át neked ezt a tanítást.
Amikor tehát meghozok valamilyen döntést, sok múlik azon, hogy „honnan érkezem" és ez a „honnan" akár több réteg mélységű is lehet.
Erről van szó.
Beszélj, kérlek az öt természetes érzelemről ! Szeretném újra hallani, mert már sokat felejtettem Elisabeth tanításából.
A bánat természetes érzelem. Ez a részed teszi lehetővé, hogy elbúcsúzz olyankor, amikor nem akarsz elbúcsúzni; hogy kifejezd, kiadd magadból a veszteségek fölött érzett szomorúságot, legyen az egy szeretted, vagy akár egy kontaktlencse elvesztése.
Ha ki tudod fejezni a bánatodat, egyúttal meg is szabadulsz tőle. Ha a gyermeknek megengedik, hogy szomorkodjon, amikor szomorú, akkor felnőttként egészségesen fog hozzáállni a szomorúsághoz, és az esetek többségében gyorsan túlteszi magát rajta.
Ha a gyermeknek azt mondogatják: Ugyan, ugyan, ne sírjál már ! -akkor felnőttként nehézségei lesznek a sírással, hiszen egész életében mást sem hallott, csak hogy ne tegye. Ezért az ilyen emberek elfojtják a bánatukat.
A bánat tartós elfojtása végletesen természetellenes érzéshez, depresszióhoz vezet.
Embereket öltek depresszió miatt. Háborúk törtek ki, birodalmak dőltek meg.
Az indulat természetes érzelem. Ennek a segítségével mondhatod ki, hogy „köszönöm, nem". Nem kell gorombának lennie, és fájdalmat sem kell okoznia másoknak.
Ha engedik a gyermeknek, hogy kifejezésre juttassa az indulatát, akkor felnőttkorára egészségesen fog hozzáállni az indulathoz, és többnyire gyorsan túlteszi magát rajta.
Akikbe belenevelték, hogy az indulat nem helyénvaló, hogy elítélendő átélni és kifejezésre juttatni, azokra felnőttként nehéz idők várnak, amikor szembe kell nézniük az indulataikkal.
Az indulat tartós elfojtása végletesen természetellenes érzelemhez, haraghoz vezet.
Embereket öltek harag miatt. Háborúk törtek ki, birodalmak dőltek meg.
Az irigység természetes érzelem. Ez az érzelem hajtja az ötéves gyermeket, hogy elérje a kilincset, mint a nővére, vagy hogy ő is úgy tudjon biciklizni. Az irigység természetes érzelem, ami arra ösztönöz, hogy újra megpróbáld; hogy még elszántabban próbáld; hogy addig küzdj, amíg sikerrel nem jársz. Az irigység egészséges és természetes érzés. Ha a gyereknek megengedik, hogy kifejezésre juttassa az irigységét, felnőtt korára egészégesen áll hozzá az irigységhez, és többnyire gyorsan túlteszi magát rajta.
Akikbe belenevelték, hogy az irigység nem helyénvaló, hogy elítélendő átélni és kifejezésre juttatni, azokra felnőttként nehéz idők várnak, amikor szembe kell nézniük az irigységükkel.
Az irigység tartós elfojtása végletesen természetellenes érzelemhez, féltékenységhez vezet.
Embereket öltek féltékenység miatt. Háborúk törtek ki, birodalmak dőltek meg.
A félelem természetes érzelem. A csecsemők mindössze két félelemmel jönnek a világra: az egyik a zuhanástól való félelem, a másik a hangos zajoktól való félelem. Minden más félelmet a környezet alakít ki az emberben, a szülei tanítják meg rá. A természetes félelem célja, hogy óvatossá, körültekintővé tegyen. Az óvatosság a test életben maradását szolgálja. A szeretetből ered - az Én szeretetéből.
Akikbe belenevelték, hogy a félelem nem helyénvaló, hogy elítélendő átélni és kifejezésre juttatni, azokra felnőttként nehéz idők várnak, amikor szembe kell nézniük a félelmeikkel.
A félelem tartós elfojtása végletesen természetellenes érzelemhez, pánikhoz vezet.
Embereket öltek pánik miatt. Háborúk törtek ki, birodalmak dőltek meg.
A szeretet természetes érzelem. Ha engedik, hogy a gyermek természetesen, korlátozások és feltételek, tiltások és kényszerűségek nélkül fejezze ki, illetve fogadja, akkor nincs is többre szüksége. Mert az így kifejezett és fogadott érzelem önmagában is tökéletesen elegendő. Ám a feltételhez kötött, előírásokkal és szabályokkal, rituálékkal és korlátozásokkal körülbástyázott, irányított, manipulált és elfojtott szeretet természetellenessé válik.
Akikbe belenevelték, hogy a természetes szeretetük nem helyénvaló, hogy elítélendő átélni és kifejezésre juttatni, azokra felnőttként nehéz idők várnak, amikor szembe kell nézniük a szeretettel.
A szeretet tartós elfojtása végletesen természetellenes érzelemhez, birtoklási vágyhoz vezet.
Embereket öltek birtoklási vágy miatt. Háborúk törtek ki, birodalmak dőltek meg.
Így hát a természetes érzelmek elfojtása természetellenes reakciókat és válaszokat hoz létre. Márpedig a legtöbb ember elfojtja a természetes érzelmeit. Pedig ezek a barátaitok. Az ajándékaitok. Az isteni eszközök, mellyel elkészíthetitek a tapasztalataitokat.
Születéskor kapjátok ezeket az eszközöket. Arra szolgálnak, hogy segítsenek boldogulni az életben.
Miért nyomja el a legtöbb ember ezeket az érzelmeit ?
Mert arra tanították őket, hogy fojtsák el.
Kik ?
A szüleik. Akik felnevelték őket.
Miért ? Miért tennének ilyet ?
Mert ők is ezt tanulták a szüleiktől, és azok is a szüleiktől hallották.
És így tovább. Igen, igen. De miért ? Mi folyik itt ?
Az a helyzet, hogy nálatok nem a megfelelő emberek nevelik a gyermekeket.
Ezt meg hogy érted ? Kik azok a „nem megfelelő emberek" ?
Az anya és az apa.
Az anya és az apa nem megfelelőek a gyerekek nevelésére ?
Amíg a szülők fiatalok, addig nem. Az esetek többségében. Ami azt illeti, kész csoda, hogy némelyikük még így is egész jó munkát végez.
A fiatal szülők kevésbé alkalmasak a gyermeknevelésre. Mellesleg, éppen a fiatal szülők tudják ezt a legjobban.
A legtöbb szülő roppant csekély élettapasztalat birtokában lát a neveléshez. Sokszor még őket is nevelik. Zsonganak bennük a kérdések, melyekre választ keresnek, a titkok, melyeknek még nem ismerik a nyitját.
Még magukat sem fedezték fel - és így akarnak másokat, akik esetenként értékesebbek náluk, rávezetni önmaguk felfedezésére. Még önmagukat sem ismerik, és máris belevetik magukat mások megismerésének folyamatába. Még nekik sem sikerült túltenniük magukat azon, mennyire félrevezették őket a szüleik.
Még nem fedezték fel, Kik Ők, és meg akarják mondani másoknak, hogy kicsodák. És mérhetetlen nyomás nehezedik rájuk, hogy helyesen járjanak el - ám még a saját életüket sem tudják „helyesen" élni. így aztán mindent elrontanak: a saját életük mellett a gyermekeikét is.
Ha szerencsések, nem ártanak túlságosan sokat a gyermekeiknek. Az utódok felül fognak kerekedni rajta - de addigra minden bizonnyal már ők is továbbadták a gyermekeiknek.
A többségetek akkor lesz elég bölcs, türelmes, megértő és szeretetteljes ahhoz, hogy csodálatra méltó szülővé lehessen, miután már befejezte a gyerekek nevelését.
Miért ? Képtelen vagyok felfogni. Kétségtelen, hogy a megfigyelésed az esetek többségében helytálló, de mi ennek az oka ?
Mert a gyermeket létrehozó fiataloktól soha nem várták el, hogy neveljék is a gyermeket. A gyermeknevelés időszakának valójában azokban az években kellene kezdődnie, amikor manapság véget ér.
Még mindig nem világos.
Az emberek biológiailag már akkor alkalmasak gyereknemzésre és szülésre, amikor még maguk is gyerekek. Talán meglepő, de negyvenötven éves korukig.
Az emberek maguk is gyerekek... negyven-ötven éves korukig ? !
Bizonyos szempontból igen. Tudom, hogy hihetetlennek találod, de nézz csak körül. A fajotok viselkedése talán kielégítően bizonyítja az álláspontomat.
A nehézséget az okozza, hogy a társadalmatokban huszonegy éves korára kijelentik az emberről, hogy „felnőtt", készen áll az életre. A nehézséget tovább súlyosbítja az a tény, hogy a többségeteket olyan anya és apa nevelte fel, akik maguk sem voltak sokkal idősebbek huszonegy évesnél, amikor a nevelésetekhez láttak.
Ha a gyermekszülők és a gyermeknevelők eredetileg is azonos személyek lennének, nem tudnátok szülni ötvenéves korotokig !
A gyermekszülés eredetileg az egészséges, erős, fejlett szervezetű fiatalok tevékenysége; a gyermeknevelés pedig az időseké, akiknek a tudata egészséges, erős és fejlett.
A társadalmatokban megkövetelitek a gyermek szüleitől, hogy ők maguk neveljék a gyermeküket - és ezzel nemcsak mérhetetlenül megnehezítettétek a nevelés folyamatát, hanem a nemi aktussal kapcsolatos energiákat is eltérítettétek.
Hm... kifejtenéd bővebben ?
Hát persze.
Már sokan megfigyelték, amit az imént említettem, miszerint az emberek többsége - ha nem valamennyi - még nem alkalmas a gyermeknevelésre, amikor fizikailag már alkalmas a gyermek létrehozására. Csakhogy miután ezt felfedezték, rossz megoldásra jutottak.
Ahelyett, hogy meghagynátok a fiataloknak a szex örömét, és ha gyermekük születik, odaadnátok az idősebbeknek, akik majd felnevelik, inkább azt mondjátok a fiataloknak, hogy ne bocsátkozzanak szexuális kapcsolatba, amíg nem állnak készen a gyermeknevelés felelősségének vállalására. „Helytelennek" bélyegeztétek számukra az ezen idő előtti szexuális élményeket, így olyasmit tettetek tabuvá, ami eredetileg az élet legcsodálatosabb ünnepe !
Az ifjak persze nemigen törődnek ezzel a tabuval, és erre meg is van minden okuk: tudniillik teljes mértékben természetellenes.
Ha az ember megérzi a belső jelzést, hogy készen áll, azonmód vá-gyakozni kezd a közösülésre. Ilyen az emberi természet.
Ám a gondolkodásuk önnön természetükről sokkal inkább akörül forog, amit ti, szülők, mondtatok nekik, nem pedig akörül, amit odabent éreznek. A gyermekeitek tőletek várják, hogy mindent elmondjatok az életről.
Amikor tehát az első késztetést érzik, hogy megszemléljék egymást, hogy ártalmatlanul játszadozzanak egymással, felfedezzék egymás „különbségeit", akkor hozzátok fordulnak útbaigazításért. Jó-e emberi természetüknek ezen része ? Vagy rossz ? Helyes-e ? Vagy el kell fojtani ? Visszafogni ? Örülni kell-e neki vagy csüggedni tőle ?
Ilyenkor a legtöbb szülő válaszában kimutatható egy közös vonás: azt mondják, amit nekik mondtak; amit a vallásuk állít; amit a társadalom vél - mondanak mindent, csak a dolgok természetes rendjéről hallgatnak.
A fajtátok természetes rendje szerint valamikor kilenc- és tizennégy éves korotok között kezdtek szexuálisan érni; tizenöt éves korotoktól pedig már igen erősen jelentkezik a szexualitás. És kezdetét veszi a versenyfutás az idővel - a gyermekek megpróbálják a lehető legteljesebb mértékben felszabadítani a csodás szexuális energiáikat, míg a szülők igyekeznek féken tartani őket.
Mivel a szülők tudják, hogy olyasmit akarnak megtiltani csemetéiknek, ami alapvetően a természetükhöz tartozik, minden elképzelhető segítséget és szövetségest hajlandók elfogadni ebben a küzdelemben.
A szülők mindenféle családi, kulturális, vallási, társadalmi és gazdasági nyomást, gátlást, korlátozást találtak ki, hogy megindokolhassák utódaikkal szemben támasztott természetellenes követelményeiket. így aztán felnőttkorukra a gyerekek megtanulják természetellenesnek tekinteni a szexualitásukat. Hogy lehet ennyire szégyellni való, elfojtott, szabályozott, visszafogott, gátolt, féken tartott, és elutasított bármi, ami természetes ? !
Szerintem némiképp sarkítod a helyzetet. Nem gondolod, hogy ez azért túlzás ?
Igazán ? Van fogalmad róla, mit jelent egy négy-öt éves gyermeknek, hogy a szülei bizonyos testrészeiknek még a valódi nevéí sem használják ? Mit mondasz ezzel a gyermeknek a feszélyezettségedről, és szerinted mennyire kellene neki feszélyezettnek lennie ?
Hű...
Hajjaj... De mennyire hogy hű !
Hát... „egyszerűen nem használunk olyan szavakat", ahogy a nagymamám mondogatta. A „pipil" és a „popó" jobban hangzik.
Éspedig azért használjátok olyan ritkán az olyan szavakat a mindennapi társalgás során, mert annyi negatív tartalmú fogalmat kötöttetek hozzájuk.
Legzsengébb korában a gyermek természetesen nem érti, miért gondolkodnak így a szülei, ám annál inkább megmarad bennük a benyomás, a legtöbb esetben kitörölhetetlen benyomás arról, hogy bizonyos testrészek „nem helyesek", és zavarba ejtő minden, ami velük kapcsolatos - ha nem egyenesen „rossz".