BETTY J. EADIE
1992
2002
2006
BETTY J. EADIE
Átölel a Fény
Elismerésem Curtis Taylornak, a Gold Leaf Press író-szerkesztőjének.
Az ő különleges tehetsége és a Szellem iránti mérhetetlen érzékenysége nélkül ez a könyv jelen formájában nem jött volna létre.
Betty J. Eadie
Ajánlom ezt a könyvet:
a
Fénynek, Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak,
akinek mindent köszönhetek, amim csak van.
Ő a „bot", amelyre támaszkodom, nélküle elesnék;
csodálatos férjemnek, Joe-nak, aki az erő és bátorítás élő sziklája;
nyolc
gyermekemnek: Donna Marie-nak, Cheryl Ann-nek,
Glenn Allennek, Cynthia Carolnak, Joseph Lee-nek, Stewart
Jefferynek, Thomas Britonnak és Betty Jeannek,
akik mindnyájan életem sója, íze;
és
végül, de nem utoljára nyolc unokámnak, Kurt Andrew-nak, Jessica Elizabethnek,
Zachary Britonnak, Natalie Kathleennek, Stephanie Leigh-nak, Andrea Meggan-nek,
Jennifer Leanne-nek és Keona Marie-nak.
Ezek a kicsinyek koronám ékkövei.
A legnagyobb elismerésem és szeretetem a férjemé. Bennem való hite és szeretete nélkül szinte lehetetlen lett volna megírni a könyvet. A komputerfeladatok nagy részét ő végezte, miközben villámtanfolyamot tartott nekem türelemmel. Aztán, saját személyiségét háttérbe szorítva, megszerkesztette a kéziratomat. „Tévé-ebédeket" evett, és a fehér ingeit két napig viselte, hogy több legyen a szabad időm, amit az írógép mellett tölthetek. Szeretlek, édesem. Köszönöm !
Szeretetem és elismerésem drága barátnőmnek, Nancy Carlisle-nak, akinek szíve túlcsorduló szeretettel van tele nemcsak Megváltónk iránt, hanem mindazok iránt, akikkel találkozik. Nancy tanított meg rá, hogyan fejezzem ki a szeretetemet sokkal szabadabban. Megmutatta nekem, hogy milyen odaadóan segít másokon, amikor megszámlálhatatlan órát töltött velem előadásokra utazva, újra meg újra végighallgatta beszámolóimat az élményemről, soha bele nem fáradt, és mindig biztatott, hogy még többet tegyek. Nancy volt az első, aki segített lefektetni e könyv alapjait 1987-ben. A bennem való bizalma akkor sem ingott meg, amikor a korai próbálkozásokkal fölhagytam, hogy beteg apámat ápolhassam 1991-ben bekövetkezett halála előtt.
Igazán sokkal tartozom Jane Barfussnek, aki, miután jelen volt három beszélgetésemen, beszámolót írt halálközeli élményemről Szellemvilág címmel. Az ő jegyzetei a szó szoros értelmében körülutazták a Földet. Jane jegyzeteinek közvetlen eredményeként számos csodálatos emberrel találkoztam, akik könyvem befejezésére biztattak - és arra, hogy nagyobb részletességgel írjak.
(+)
Tartalom
(8) A szövőszékek és a könyvtár
(19) Az én különleges Angyalom
Danténak még Vergilius segítségére volt szüksége, hogy bejárja a pokol bugyrait, és betekintést nyerjen a mennyországba, ahol majd Beatrice vár rá.
A huszadik század második felére a földi életet megelőző, illetve azt követő - dimenziók, helyek, időszakok?, talán leginkább: - állapotok megtapasztalására már sokkal egyszerűbben és sokkal kevésbé neves vezetők irányításával is sort lehet keríteni. Gondolom, ma már senkinek nem újság a hipnózisban történő „visszavezetés", még kevésbé az úgynevezett halálközeli élmény. Egyes pszichológusok, pszichiáterek, sőt egyéb szakterületek orvosainak megfigyeléseiből kiderül, hogy már korábban is fordultak elő esetek, amikor a halál látszólagos beállta után újra visszatért az élet a betegbe, aki halálközeli (régebben tetszhalálnak hívták) állapotából különleges, álomszerű, de nagyon is valóságosnak felfogható élményekről tudott beszámolni. A modern orvostudomány azzal, hogy lehetővé tette a halál beálltának elnyújtását, illetve módot talált egyes esetekben a megállapított halál utáni újraélesztésre is, az ilyen beszámolókat igencsak megszaporította. Miután pedig kiderült, hogy e beszámolók kísértetiesen egybevágtak (ma már több tízezer esetről tudunk), el kell fogadnunk, hogy a lélek lényegében nagyon hasonló átéléseiről van szó mindegyikben.
Nos, a számos történet, beszámoló és leírás nemcsak hogy tudatosabbá tette a hasonló élményeket átélők megfigyeléseit és emlékezését, de a fantáziájukat is igencsak megmozgatta. Mindehhez hozzájárultak az élményeket feldolgozó profi írók kerekített történetei is. Kialakult a halálélmény-leírás „műfaja", amelyben újat mondani egyre nehezebb.
Csak sajnálni lehet, hogy Betty Eadie beszámolója nem Anyák napjára jelenik meg, ugyanakkor örömmel nyugtázzuk, hogy a magyar olvasó a könyvet még az ENSZ által meghirdetett „A család évé"-ben kézbe veheti.
Egy csodálatos indián származású asszony, vérbeli anya szívmelengető, megindító és felemelő története pereg előttünk egy halálélmény ürügyén. Halálközeli állapotának emlékei annyiban térnek el a szokásosaktól, hogy a szerző nem akart visszatérni családja körébe, jóllehet rajongva szereti övéit. Úgy kellett hosszasan rábeszélni és meggyőzni, hogy jöjjön vissza, mert még feladat vár rá ebben a földi életében. És visszatérése után - szemben az ilyen élményt átélők fölfokozott életszeretetével - ő hosszú depressziós időszakot követően nyugszik csak bele, hogy vissza kellett jönnie abból a magasabb rendű és szebb világból. Ugyanakkor annyival több a hozzá hasonló átéléseknél, hogy halálközeli állapotában folyamatos oktatásokon, történéseken megy át, amelyek - természetesen éppúgy mint másoknál - a saját ismeretvilág, szellemi fokozat, lelki beállítottság képvilágának formáiban mutatkoznak meg a számára. Éppen ezért aztán nehéz határvonalat húzni a valóság és a gazdag fantáziavilág jelenetei, jelenségei között.
Valószínűleg a keresztény vallásos neveltetés, Isten-, Jézus- és túlvilágkép következménye, hogy ebben a túlvilági élménysorozatban a szerző szerint az derül ki, hogy a szellemnek csak egyszer kell a Földre születnie. A különféle tálentumokkal és hibákkal megáldott, illetve megterhelt ember-szellemnek az adott, igencsak összetett körülmények között kell bizonyítania, hogy képes a teljes szeretetre.
E tekintetben, és még néhány apróbb kérdésben a szerző fantáziával felfokozott élményei ellentmondanak a hasonló állapotot átélt személyek élménybeszámolóinak. A könyv értékéhez ugyanakkor jelentősen hozzájárul naivságig tiszta hangja és az a mindent elsöprő szeretet, amellyel saját és fogadott gyermekeit, mind a nyolcat, egyetlen nagy anyai öleléssel szorítja magához ez a nehéz gyermekkort megélt asszony.
Az olvasók szívébe ajánljuk ezt az írást, mint egy sok igazságot és népmesei szépséget hordozó gyöngyszemet.
Többet tanultam a halálközeli élményekről az Átölel a Fény elolvasása során, mint bármely tapasztalatból életemben, beleértve a halálközeli élmények tíz évi tanulmányozását, és a klinikai halálukból újraélesztett gyerekekkel és felnőttekkel készített interjúimat is. Az Átölel a Fény nem egyszerűen Betty Eadie története, aki egy műtét során meghalt, majd visszatért az életbe, hanem tulajdonképpen egy utazás ennek az életnek az értelmébe. Emlékszem egy fiatal fiúra, aki szívmegállásából újraélesztve azt mondta a szüleinek: „Egy csodálatos titkot kell, hogy elmondjak nektek - egy lépcsősoron kapaszkodtam fölfelé a mennybe". Ez az ifjú ember túlságosan fiatal volt hozzá, hogy megmagyarázza, hogyan is érti azt. Ez a könyv ugyanazt a csodás titkot hordozza. Ez nem a halál utáni élet titka, ez az élet titka.
A halálközeli élmény tulajdonképpen a meghalás átélése. Mindnyájan átéljük, ha meghalunk - gazdag és szegény, gyilkos és szent. Valaha úgy gondoltam, hogy ha meghalunk, egyszerűen belépünk a sötétségbe, és befejezzük életünket. Mint intenzív osztályos orvos számos gyereket és felnőttet láttam meghalni, és soha nem láttam rá okot, hogy másként gondoljam. Csak miután rászántam az időt, hogy kikérdezzem a klinikai halálukat átélteket: milyen élményeik voltak, tudtam meg, hogy a meghalás gyakran örömteli és szellemi folyamat. Nem sötétség vár bennünket az életünk végén, sőt inkább egy szerető fény - egy fény, mondta az egyik gyerek, amelyikben „egy csomó jó dolog van".
A halálközeli élményeket nem az agy oxigénellátásának hiánya vagy drogok, vagy a halálfélelem által kiváltott pszichológiai stressz okozza. Közel húsz évi tudományos kutatás azt bizonyítja, hogy azok az átélések egy teljesen természetes és normális folyamat eredményei. Már ki is mutattunk az agyban egy területet, amely lehetővé teszi, hogy ilyen átélésünk legyen. Ez azt jelenti, hogy a halálközeli élmények teljesen valóságosak, és nem az elme hallucinációi. Ugyanolyan valóságos ez, mint bármilyen más emberi képesség; valóságos, mint a matematika, valóságos, mint a nyelv.
Alig nyolc éve, hogy kutatócsoportom a washingtoni egyetemen és a seattle-i gyermekkórházban közzétette ezt az információt, az Amerikai Orvosszövetség gyermekgyógyászati lapjaiban. Jóllehet ezeket a vizsgálatokat megismételték kutatók szerte a világon, köztük a floridai egyetemen, a bostoni gyermekkórházban, a hollandiai Utrecht Egyetemen, a nagyközönség előtt még mindig nem elég széles körben ismertek. Sajnos társadalmunk még mindig nem tette magáévá azt a haladást, amelyet a halál folyamatának megértésében az utóbbi két évtizedben elért a tudomány. Kétségbeejtő szükség lenne ránevelni önmagunkat, hogy ugyanannyira vagyunk szellemi lények, mint amennyire biológiai mechanizmusok. Társadalmunk megannyi problémája, köztük az egészségügyi ellátás válsága, a méltó halál, a kapzsiság kultusza (amely csődbe vitte a gazdaságot), az otthon nélküli nők és gyermekek miatti nemzeti szégyen mind annak a felismerésnek a hiányából fakad, hogy szellemi lények vagyunk, akik kölcsönösen függünk egymástól.
Az Átölel a Fény arra tanít bennünket, hogy egyéni életünk fontos és jelentőségteljes. Újra és újra meglep, hogy akik az életük végén belépnek Isten világosságába, milyen szép és egyszerű üzenettel térnek vissza: „A szeretet mindenekfelett... A szeretetnek kell uralkodnia... Mi magunk alakítjuk a környezetünket a gondolatainkkal... Azért lettünk ideküldve, hogy teljes életet éljünk, hogy gazdagon éljünk, hogy örömöt találjunk saját alkotásainkban, hogy megtapasztaljuk mind az eredménytelenséget, mind a sikert, hogy használjuk szabad akaratunkat életünk kiteljesítése és megnövelése végett". Betty nem egy új egyház megalapításának grandiózus kívánságával tért vissza a klinikai halálból, vagy hogy betegségekre csoda-gyógyírt találjon ki, sokkal inkább a szeretet egyszerű üzenetével. A halálközeli élmény jelentősége olyasmi, amit mindnyájan igaznak ismerünk, de amit elfelejtettünk: „Azért vagyunk, hogy szeressük egymást. Kedvesnek, türelmesnek kell lennünk, nagylelkűen szolgálnunk egymást".
Ez a könyv valójában a halálközeli élmények szövegkönyve, amely egyszerű és csodálatos történetként íródott meg, hogy mindenki megérthesse. Nekem soha nem volt halálközeli élményem, de még olyan szellemi élményem sem, amelyet bizonyíthattam volna, és egy kissé kételkedtem abban, amit olyan sokan megosztottak velem. Az érteni vágyó szkeptikus számára bizonyára a legkeményebb dió felfogni, hogy milyen is lehet kívül lenni a fizikai testen, vagy hogy miként lehet a halál kellemes élmény. Betty Eadie könyve nagyszerű leírással illusztrálja az élmény állomásait, áthidalja ezt az akadályt, a megismerhetetlent felfoghatóvá teszi.
Amint haldokolni kezdett, érezte, hogy a teste egyre inkább gyengül. Aztán „egy energiahullámot éreztem. Szinte olyan volt, mintha valami megpattant vagy kieresztett volna bennem, és mintha valami hatalmas mágnessel a szellememet hirtelen kihúzták volna a mellkasomon keresztül fölfelé. Az első benyomásom az volt, hogy szabad vagyok. Semmi természetellenes nem volt ebben az élményben". Azután őrszellemekkel találkozott, akik hozzásegítették, hogy megértsen fontos dolgokat az életéről, majd pedig hogy átláthassa családi kapcsolatait. Segítettek neki a halálba való átmenetben. Belépett a sötétségbe, és egy sötét alagútban utazott; „úgy gondoltam, hogy ez lehet a halál árnyékának völgye - mondja. - Ennél nagyobb nyugalmat még soha életemben nem éreztem".
Az ő átélése válaszol olyan kérdésekre, amilyeneket évek óta tesznek fel nekem a halálközeli élményekkel kapcsolatban, és amelyekre soha nem voltam képes felelni. Leírja életének áttekintését odaát, és hogy mennyire nem mások ítélkeznek fölötte, hanem inkább önmaga. Megmagyarázza néhány negatív halálközeli élmény jelentését és okát, és hogy egyesek miért esnek olyan mélyen kétségbe az élmény hatására. Megmagyarázza, hogy az élet miért olyan nehéz gyakorta, és hogy miért történnek gyakran rossz dolgok jó emberekkel. Megmagyarázza, hogy emberek, akik meghaltak, gyakran miért ódzkodnak visszatérni a testükbe.
„A test ormótlan súlya és hidegsége visszataszító -mondja. - A szellemi szabadság öröme után ismét a hús foglyává lettem."
Bettynek nem csupán felnőttként volt halálközeli élménye, hanem föl volt már készítve rá egy gyerekkori halálközeli élménnyel. A gyerekeknek egyszerű és tiszta halálközeli élményeik vannak, amelyeket nem zavarnak vallási és kulturális elvárások. Ók nem nyomják el az élményt, mint ahogyan felnőttek gyakran teszik, és nem zavarják őket Isten megpillantásának szellemi következményei.
Soha nem felejtem el azt az ötéves kislányt, aki szégyenlősen mondta: „Beszélgettem Jézussal, és aranyos volt. Azt mondta, hogy még nincs itt az ideje, hogy meghaljak". A gyerekek sokkal gyakrabban emlékeznek halálközeli élményükre, mint a felnőttek, és átélésük eredményeképpen, úgy látszik, sokkal könnyebb számukra az az időszak, amíg elfogadják és megértik szellem voltukat, mint a felnőttek számára. Ha felnőttkorukban még egy halálközeli élményt élnek át, az rendszerint kivételesen markáns és teljes.
Betty Eadie emlékeztet bennünket, hogy a halálközeli élmények fontossága abban áll, amit az életről tanítanak. Alig néhány évszázada, hogy úgy döntöttünk: az embernek nincs lelke - s ennélfogva nincs élet a halál után. Ez egyenesen vezetett a természetellenes halálfélelemhez, amely átjárta az életünket, és megakadályozott bennünket abban, hogy teljes életet éljünk. Betty arra tanít bennünket, hogy a halál spirituális voltának ismerete nem vezet halálvágyhoz, hanem inkább ahhoz a vágyhoz, hogy sokkal teljesebben éljük le az életünket. „Most már tudtam, hogy valóban van Isten -mondja. - Többé már nem csupán valami egyetemes hatalomban hittem... Láttam egy szerető lényt, aki megteremtette a világegyetemet..."
Az egyik kislány elmondta nekem, hogy amikor meghalt, megértette: „volt egy újabb életem". Elmesélte, hogy bár hallott a mennyországról a vasárnapi iskolában, nem igazán hitt benne. Miután meghalt és visszatért az életbe, úgy érezte: „nem félek többé meghalni, mert mintha most már egy kicsit többet tudnék róla". Nem akart újra meghalni, sőt inkább megértette, hogy „az életet le kell élni, a fény majd későbbre való". Megkérdeztem tőle, hogy mennyiben változott meg az élmény következtében; hosszú ideig hallgatott, majd így szólt: „Jó dolog rendesnek lenni".
Az Átölel a Fény ugyanerre a leckére tanít: „Ha kedvesek vagyunk másokhoz, örömben lesz részünk". Betty megkérdezte Jézustól: „Azelőtt miért nem tudtam ezt ?”. A válasz így hangzott: „Mielőtt örömben lehetne részed, meg kell ismerned a szomorúságot". Ez az egyszerű megállapítás megváltoztatta a módot, ahogyan eddig az életet értettem. Valami, amit nem tudtam: ez a „mielőtt". Valójában hallottam egész életemben. Betty könyvének elolvasása után rájöttem; ez az én egész életemet is megváltoztatta, vissza kell kapcsolnom egyszerű igazságokra, amelyeket mindig is tudtam, csak nem vettem figyelembe.
Mint bennszülött amerikai indián, Betty gyermekként internátusból járt iskolába. Az iskolával szemben volt egy nagy tábla, felirattal: „Ahol nincs előrelátás, ott elpusztul a nép". Társadalmunk elveszítette saját szellemi hitének és előrelátásának a megértését. Ez egyenesen ahhoz a hajmeresztő zűrzavarhoz vezetett, amelyet a meghalásból csináltunk, amikor is a betegek kórházba dugva halnak meg, gépezetek hideg társaságában, nem pedig rokonok és barátok között. Elfelejtet-tük, hogyan kell meghalni, mivel a halál többé nem része mindennapi életünknek. Ugyanakkor elfelejtettük, hogy hogyan kell élni. Joseph Campbell, a nagy mitológus állapította meg, hogy számos mai problémánk a drogszedéstől a nagyvárosi erőszakig egyenesen szellemi látásunk kollektív hiányából ered. Elfelejtettük, hogy hétköznapi életünk szellemi értelemben fontos.
Nagy titkot hordoz az Átölel a Fény. Olyan titok ez, amelyet mindenki tud. Olyan titok, amelyet a nagy próféták és vezető szellemek kíséreltek meg elmondani évezredek óta. Betty úgy tanulta meg, hogy majdnem belehalt. Ereje abban áll, hogy megváltoztatja életünket.
Melvin Morse M. D.
Az első éjszaka
Valami baj volt. Férjem, Joe, néhány perccel ezelőtt hagyta el kórházi szobámat, máris valami rossz előérzet kerített hatalmába. Egyedül leszek egész éjszaka, egyedül, életem egyik legfélelmetesebb eseményének előestéjén. Halál-gondolatok kezdtek bekúszni az agyamba. Efféle gondolataim évek óta nem voltak. Miért ennyire áthatóak ezek ma ?
Este volt, 1473. november tizennyolcadika. Azért feküdtem kórházba, hogy átessem egy részleges méheltávolításon. Mint hét gyermek harmincegy éves anyja, aki egyébiránt kitűnő egészségnek örvend, úgy döntöttem, hogy orvosom tanácsát követem, és alávetem magam a műtétnek. Mind a férjem, Joe, mind jómagam úgy éreztük, helyesen döntöttünk. Én most is így éreztem, de most valami más zavart meg - valami megmagyarázhatatlan.
Házasságunk évei során ritkán töltöttük az éjszakát távol egymástól, hát megpróbáltam figyelmem a családom felé fordítani, és a felé a különös közelség felé, amelyben mindnyájan örömünket leltük. Jóllehet hat gyermek volt otthon (egyikük váratlan csecsemőhalál-szindrómában halt meg még pici korában), néha mégsem akartuk otthagyni őket. Különösen a mi „jeles estéinken" inkább otthon maradtunk és hagytuk, hadd tervezzék meg számunkra ők az ünnepet. Néha estebédet rendeztek nekünk gyertyafénynél a nappaliban, a kandallóban pattogó tűz mellett. Rendszerint még a megfelelő zene is megvolt hozzá - lehet, hogy nem éppen az a zene, amelyet mi választottunk volna, de így is tökéletes volt. Emlékezetembe idéztem azt az estét, amikor kínai ételt tálaltak fel egy díszes kávézóasztalon, és nagy párnákat szereztek, hogy azokra üljünk. Lesötétítették a lámpákat, megkaptuk a jóéjszakát-puszinkat, és vihogva siettek föl a hálószobájukba. Joe meg én egy kicsit a földi mennyországban éreztük magunkat.
Aztán eszembe jutott, milyen szerencsés is vagyok, hogy olyan szerető és gondoskodó társam van, mint Joe. Szabadságot vett ki a munkahelyén, hogy velem legyen, mielőtt a kórházba megyek, és úgy tervezte, hogy még egy hetet otthon tölt, amíg én felépülök. Ő meg a két legidősebb, tizenöt és tizennégy éves lányunk már tervezgették a csodálatos hálaadásnapi estebédet. www.universe-people.com www.cosmic-people.com
A rossz sejtelmek egyre súlyosabban ültek meg. Talán a szoba sötétsége lesz az oka, a szörnyű sötétség, amitől kislány koromban tanultam meg rettegni. Vagy lehet, hogy ezek a balsejtelemmel teli érzések egy egészen más élményből származnak, egy kórházi élményből, évekkel ezelőttről, amely még mindig kérdéseket támaszt bennem - és csodálkozást ?
Amikor négyéves voltam, a szüleim éppen váltak. Apám gyakran mondogatta, hogy „egy indián nőt elvenni azokban az időkben valószínűleg a legostobább dolog volt, amit csak egy fehér ember tehetett". Ő maga keseszőke skót-ír férfi volt, anyám pedig telivér sziú indián. Mint tíz gyermekük közül a hetedik, nem sok alkalmam nyílt megismerni szüleim egyikét sem a válásukig. Anyám visszament lakni a rezervátumba, apám meg hazatért a szüleihez a városba. Ebben az időben minket, gyerekeket egy katolikus bentlakásos iskolában helyeztek el.
Ezen az első télen történt a bentlakásos iskolában, hogy iszonyúan köhögni kezdtem, és állandóan reszkettem. Negyven lány osztozott egyetlen nagy termen, és én, emlékszem, kimásztam az ágyamból és bebújtam Joyce nővérem ágyába. Együtt feküdtünk és sírtunk - én a láztól, ő meg, mert engem féltett. Amikor az egyik nővér bejött szokásos esti körútján, felfedezett és visszavitt a saját ágyamba, amely nedves volt és hideg az izzadságtól. Joyce próbálta megértetni a nővérrel, hogy beteg vagyok, de sikertelenül. Végre a harmadik éjszaka kórházba vittek.
Az orvos szamárköhögést és kétoldali tüdőgyulladást állapított meg, és szólt az ápolónőnek, hogy értesítsék a szüleimet. Emlékszem, azt is mondta, nem hiszi, hogy megérem a reggelt. Ahogy feküdtem az ágyon, lázban égve, mintha ki-be siklottam volna az álomba. Egyszerre csak két kezet éreztem a fejemen, és fölpillantva egy ápolónőt láttam, amint fölém hajol. Végigsimította a hajamat és így szólt: „Hiszen még csak egy baba". Soha nem felejtem el azt a kedvességet, ami e szavakból áradt. Még mélyebbre fúrtam magam a takaróim közé, melegséget és elégedettséget éreztem. A szavai elnyugtattak; behunytam a szememet, hogy tovább aludjam.
Az orvos hangjára ébredtem: „Már késő. Elveszítettük". És éreztem, hogy ráhúzza a fejemre a takarót. Miért késő már ? Elfordultam és körülnéztem a teremben, ami nem tűnt különösnek, dacára annak, hogy a takarót az arcomra húzták. Láttam az orvost meg az ápolónőt, az ágyam mellett álltak. Körülnéztem a teremben és feltűnt, hogy világosabb a fény, mint az előbb volt. Az ágy hatalmasnak látszott, és emlékszem, arra gondoltam, hogy „olyan vagyok, mint egy kis barna bogár ezen a fehér ágyon". Akkor az orvos továbbsétált, és én valaki másnak a jelenlétére lettem figyelmes a közelben. Egyszerre csak már nem az ágyon feküdtem, hanem valakinek a karjaiban találtam magamat. Fölnéztem, és egy férfit láttam gyönyörű fehér szakállal, engem nézett. A szakálla teljesen elbűvölt. A ragyogó fényben csillogni látszott, a fény magából a szakállából áradt. Kuncogtam, átbújtattam a kezem a szakállán, és az ujjaim köré tekergettem. Tökéletes nyugalomban és boldogságban éreztem magamat. Karjaiból bölcsőt formálva lágyan ringatott, és jóllehet azt se tudtam, hogy kicsoda, soha többé nem akartam otthagyni.
„Megint lélegzik !” - kiáltotta az ápolónő, és az orvos futva jött vissza a terembe. De az már egy másik szoba volt. Átvittek egy sokkal kisebbe, ahol nagyon sötét volt. A fehér szakállas ember eltűnt. Testem nedves volt a láztól, és meg voltam rémülve. Az orvos felgyújtotta a lámpát, majd visszavittek az előbbi terembe.
Amikor a szüleim megérkeztek, elmondták nekik, hogy majdnem elveszítettek. Hallottam a szavakat, de még most se nagyon értettem. Hogyan lehettem volna elveszett, ha egyszer egész idő alatt ott voltam ? De azért jó volt megint a szüleimmel lenni, emberekkel, akik igazán ismernek és szeretnek - mint az a férfi is a fehér szakállal. Kérdeztem őket, hogy ki volt az az ember és hova ment, de nem értették, hogy miről beszélek. Elmeséltem nekik, az orvos azt mondta, hogy már késő, és hogy hogyan jött az az ember, szakállában a fehér fénnyel, és hogyan tartott a kezében, de erre se válaszoltak. Sohase. Ez az élmény most már csak az enyém lesz, hogy őrizgessem mint valami szeretet-oázist egész fiatal életemen át. Az emlék soha nem fakul, valahányszor visszaemlékszem, ugyanaz a nyugalom és békesség jár át, amit akkor éreztem a férfi karjaiban.
Próbáltam visszaidézni ezeket az emlékeket most, hogy a sötétség beljebb kúszott a szobámba. A szüleimtől távol töltött régmúlt napok óta a sötétség rémületet keltett bennem. Most, ismét egyedül a sötétségben, különös érzés vibrált a szobában. Mintha a halál kavargott volna körülöttem. A gondolataimat elöntötte, magával sodorta. A halál. A halál és Isten. Mintha e kettő egy örökkévalóságra összekapcsolódnék. Mi vár rám a túloldalon ? Mit találnék, ha holnap meghalnék ? Örök halál ? Örökkévalóság egy bosszúálló Istennel ? Ebben nem vagyok biztos. No és milyen az Isten ?
Csak azt reméltem, hogy nem olyan, mint amilyennek a bentlakásos iskolában tanultuk.
Még jól emlékeztem ennek az első iskolaépületnek a hatalmas téglafalaira és sötét, hideg termeire. Láncfonatú kerítés választotta el a fiúk hálótermét a lányokétól, és egy másik kerítés húzódott körben az iskolaépület körül. El voltunk zárva a világtól, és el egymástól is. Jól emlékszem még az első reggelre, amikor a fivéreimet bekísérték az egyik épületbe, a nővéreimet meg engem bevezettek a másikba. Soha nem felejtem el, hogy milyen félelem ült a szemükben, ahogy az utolsó pillantást vetették ránk. Azt hittem, hogy megszakad a szívem.
Két nővéremet és engem bevittek egy kis szobába, ahol a nővérek beporoztak bennünket tetű ellen, és levágták a hajunkat. Aztán kaptunk mindnyájan két-két ruhát, az egyik színűt az első hétre, a másik színűt a következőre. Ezek az uniformisok segítették felismerni a szökevényeket. Legidősebb nővérünket, Thelmát, akit mi csak Sis-nek hívtunk, elválasztották tőlünk és egy másik terembe küldték, amely a nagylányoké volt. Első este Joyce meg én felsorakoztunk a többi lánnyal és bemasíroztunk a hálóterembe, ott megálltunk az ágyak előtt, amíg a nővér a sípjába nem fújt. Akkor nyomban ágyba takarodtunk, a lámpát eloltották, és az ajtót kívülről bezárták. Bezárva, odabent a nagy sötét szoba borzongással töltött el. Rémülten várakoztam a sötétben, míg végül az álom jótékonyan úrrá lett rajtam.
Vasárnap minden gyerek templomba ment, ami lehetőséget adott a nővéreimnek meg nekem, hogy a kápolna másik oldalán megláthassuk a fivéreinket. Ahogy küzdöm át magam a lányok tömegén, hogy egy pillantást vethessek a fivéreimre, koppanást érzek a fejemen. Megfordulok, hát egy hosszú rudat látok gumilabdával a végén. A nővérek ezt az eszközt használták a templomban a viselkedésünk helyrebillentésére, és a sok közül ez csak az első eset volt, hogy megtapasztalhattam. Minthogy elég nehezen sikerült megértenem, hogy a csengők mit is jelentenek és mikor kell letérdelnem, elég gyakran kaptam a fejemre a rúddal. De hát mégiscsak módomban állt látni a fivéreimet, és ez megért mindenféle labdás büntetést.
Tanítottak ott nekünk a Jóistenről; számos dolgot megtanultam, ami soha nem jutott volna eszembe. Megmondták, hogy mi, indiánok, pogányok és bűnösök vagyunk, és persze én el is hittem. Az apácák különlegesek voltak Isten szemében; megtanultuk, ők azért vannak, hogy segítsenek nekünk. Thelma nővéremet gyakran megverték egy kis gumicsővel, és aztán arra kényszerítették, hogy köszönje meg a nővérnek, aki tette, különben újra megverik. Ők voltak Isten választott szolgálóleányai, mint hittem, és én igencsak félni kezdtem Istentől - miattuk. Minden, amit csak tanultam róla, fokozta ezt a félelmet. Dühösnek és türelmetlennek mutatkozott és igen hatalmasnak, ami azt jelentette, hogy biztosan összezúz, vagy egyenesen a pokolba küld az ítélet napján, vagy még korábban, ha szembeszállok vele. A bentlakásos iskola Istene olyan volt, hogy reméltem, soha nem kell találkoznom vele.
Megnéztem a nagy órát a falon. Néhány perce csak, hogy Joe elment. Csak percek. A parányi fény a mosdó felett éppen csak annyi világosságot teremtett a szobámban, hogy sötét árnyékok keletkezzenek - árnyékok, amelyek a múlt rémképeiként lengedeztek képzeletemben. Meglódult az agyam, gondoltam. A magánytól felpörgetve rohantak végig a gondolataim az emlékek sötét folyosóin. Úrrá kell lennem rajtuk, hogy békességem legyen, különben soha nem lesz vége az éjszakának. Összeszedtem magam, és megpróbáltam vidámabb gondolatokra lelni a múltamban. Fölfénylett egy kis fénysugár.
A Brainard Indián Gyakorlóiskolát a weslayá-nus metodisták tartották fenn. Soha nem felejtem el, már az első napon elolvastam a hatalmas táblát az iskola előtt: „Ahol nincs előrelátás, ott elsorvad a nép". Én persze azt gondoltam, hogy a felirat az indiánokra vonatkozik, és minthogy ez egy gyakorlóiskola, mi azért vagyunk ott, hogy több előrelátásra tegyünk szert. Ezt az elgondolást minden bizonnyal megerősítették egyéb feliratok, amelyeket a városban láttam, mint például: „Indiánoknak és kutyáknak tilos a bemenet !”.
A Brainard Indián Gyakorlóiskolából szerzett élményeim sokkal kellemesebbnek bizonyultak a korábbiaknál. Kevésbé formális, otthonosabb légkörnek örvendhettünk, és a tanárok szemlátomást súlyt helyeztek rá, hogy a gyerekek között legyenek. Megtanultam, hogy Isten a különböző embereknek más és mást jelent. A dühödt és bosszúálló Isten helyett - amilyennek korábban kellett megismernem - ezek az emberek egy derűsebb Istent hirdettek, aki örül, ha mi boldogok vagyunk. Az ájtatosságok közben az emberek gyakran áment vagy halleluját kiáltottak, bizony beletelt egy kis időbe, mire hozzászoktam ezekhez a hirtelen kitörésekhez. Jóllehet felfogtam, hogy Istenről alkotott képünk és imádatunk különböző lehet, azt hiszem, megmaradtam annál a meggyőződésemnél, hogy Ő mégiscsak az az Isten, aki meg fog büntetni, ha egyszer majd meghalok és megjelenek a színe előtt.
Nyáron luteránus és baptista templomokba jártam, és néha az Üdvhadsereghez. Nem az látszott fontosnak, hogy hova járok, hanem az, hogy járok. Kíváncsiságom az Isten iránt az érettségemmel együtt nőtt, mert felismertem, hogy mekkora szerepet játszik az életemben. Csak éppen nem voltam biztos abban, hogy miféle szerep ez, vagy miképpen fog majd befolyásolni, ha idősebb leszek. Imákkal ostromoltam, hogy választ kapjak, de nem éreztem, hogy meghallgatott volna. A szavaim fölszívódtak a levegőben. Amikor tizenegy éves lettem, összeszedtem a bátorságomat és megkérdeztem az iskola felügyelőnőjét, valóban úgy hiszi-e, hogy van Isten. Úgy éreztem, ha valaki igazán tudhatja, hát ő az. De ahelyett, hogy válaszolt volna, pofonütött és azt kérdezte, hogy merem kétségbe vonni Isten létét. Azt mondta, térdeljek le és könyörögjek bocsánatért, amit meg is tettem. De most már tudtam, hogy pokolra vagyok kárhoztatva a hitetlenségem miatt - amiért Isten létére mertem rákérdezni. Biztos voltam benne, hogy soha többé nem nyerhetek bocsánatot.
Később ezen a nyáron apámmal mentem vissza az intézetbe és olyan élményem volt, amelytől halálra rémültem. Egyik este elalvás előtt elhúztam a mellettem lévő ablakon a függönyt, feküdtem és bámultam a csillagokat meg a futó felhőket, ezt már egészen kicsi korom óta nagyon élveztem. Hirtelen egy fehér fénysugár bukkant ki a felhőből, én pedig megdermedtem a félelemtől. Jobbrabalra mozgott, mintha keresne valakit, bennünket. Tudtam, hogy ez Jézus, a második eljövetele, és sikítottam, ahogy csak a torkomon kifért. Azt tanultam, hogy úgy fog eljönni, mint a tolvaj az éjszakában, magával viszi az igazakat és megégeti a gonoszokat. Órák teltek bele, mire apám meg tudott nyugtatni, mire meg tudott győzni, hogy csak egy reklám-fényszóró volt, amely a városi karnevált hirdette. Akkor láttam fényszórót először életemben. Behúztam a függönyt, és azután jó ideig nem bámultam a csillagokat.
Isten igazi kilétét tovább kutattam. Emlékszem, hogyan jártam sorra különféle templomokat, és tanultam meg könyv nélkül számos részletet az Újtestamentumból. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy ha meghal az ember, a szelleme ott marad vele a sírban a feltámadás napjáig, amikor majd eljön Krisztus, és az igazak feltámadnak, hogy vele legyenek. Gyakran gondoltam erre, de még mindig rettegtem a saját halálomtól meg a sötétségtől, ami utána következik.
Mélyül az éjszaka
Kórházi szobám függönyeit már behúzták. Én húztam be őket ? Ismét az órámra néztem, aztán majdnem fölkeltem, hogy megbizonyosodjam róla, működik-e. Az idő állni látszott. Talán benézhetne hozzám egy ápolónő, vagy még jobb lenne, ha hazatelefonálnék. Átnyúltam az ágyon, és fölemeltem a kagylót. Néhány másodperc múlva kicsöngetett, és Donna, a kilencévesünk vette fel. Nyomban azt kérdezte, hogy minden rendben van-e. Csodás érzés volt hallani hangjában az aggodalmat. Mondtam neki, hogy minden nagyon jó, csak egy kicsit egyedül vagyok. „Papa még nincs itthon" - mondta. A szívem összeszorult. Mindenképpen vele akartam beszélni. „Mami, jól vagy ?” - kérdezte, és én mondtam, hogy „Igen, kitűnően". De inkább azt mondtam volna: „Kérlek, kerítsd elő a Papát és küldd őt újra be ! Kerítsd elő, amilyen hamar csak tudod !” Nyugtalanságom nőttön nőtt.
Kis hangfoszlányokat hallottam a telefonból: „Én akarok beszélni a Mamival". „Hé, add ide a telefont ! Megmondlak a Papának !” Az otthon hangjaitól egy kicsit jobban éreztem magam. A következő fél órám azzal telt, hogy mindegyik gyerekkel jó éjt kívántunk egymásnak. De amikor letettem a kagylót, a magányosság megint rám telepedett, mint egy takaró. A szoba sötétebbnek tűnt, és a kórház meg az otthonom közötti távolságot inkább éreztem millió mérföldnek, mintsem egy rövid útnak a város túlsó végéig. A családom maga volt számomra az élet, és megrémített, kétségbeejtett, hogy szeretteim messze vannak. De ahogy sorra elgondolkoztam most a gyerekeimen és persze a férjemen, Joe-n, jobban éreztem magam, e pillanatban senki a világon meg nem tudott volna győzni arról, hogy néhány óra múlva már azzal sem fogok törődni, vajon hazamegyek-e valaha hozzájuk, és valósággal könyörögni fogok, hogy ne kelljen visszatérnem.
Gyakran végiggondoltam, hogy a férjem meg a gyerekeim végső soron azt a családot is helyettesítik, amelyet úgy hiányoltam gyermekkoromban.
Megígértem magamnak, hogyha férjhez megyek és saját családom lesz, ők lesznek a legfontosabbak, ők lesznek a vigasztalóim. Megfogadtam, hogy szeretni fogom a férjemet, és együtt maradok vele jóban-rosszban, és hogy a gyermekeink számíthatnak ránk, arra, hogy együtt maradunk.
Amikor a tizenötödik évembe léptem, az anyámhoz küldtek lakni. Apám úgy gondolta, hogy egy érőfélben lévő ifjú hölgynek az anyjánál a helye, nem pedig egy bentlakásos iskolában, vagy nála. Anyám is úgy találta, hogy szüksége lesz egy bébiszitterre, amikor ő teljes munkaidőben dolgozik. Így hát kivettek az iskolából, és otthon maradtam vigyázni a legfiatalabb húgomra. Amikor aztán minden napot otthon töltöttem, sajnálni kezdtem magamat, amint elnéztem a szomszéd gyerekeket, ahogy reggel mennek az iskolába, délután meg jönnek haza. Még nem voltam teljesen tudatában, hogy a tanulás mit is jelentene a számomra, amikor idősebb leszek, annyit tudtam, hogy hiányzik a barátok társasága, és a többi fivérem meg nővérem. Rövid időn belül kezdtem úgy érezni, hogy az egyetlen kiút számomra a házasság és a saját család. Úgy éreztem, hogy az életem mások szükségletei szerint alakul, és hogy elvesztettem a jogom a személyes boldogságomhoz. Szeretnék saját ruhákat, saját ágyat, saját otthont. Szükségem van egy férjre, akiben megbízhatom, aki mindig szeretni fog, függetlenül attól, hogy mi történik az életünkben.
Nem csoda tehát, hogy reménytelenül beleszerettem a szomszéd fiúba, és a következő tavasszal hozzámentem. Apám könyörtelenül ellenezte a házasságot, de hát én anyámnál laktam, ő pedig támogatta. Tizenöt éves voltam, és roppant naiv abban, hogy mik is a követelmények egy igazi családban. Mindkettőnk éretlensége és az a tény, hogy gyökeresen eltérőek voltak életcéljaink, hat év után véget vetett házasságunknak. Álmom darabokra tört, sebzett lelkem meggyógyításához rengeteg türelemre és szeretetre lett volna szükségem. Mégsem bántam meg soha ezt a házasságot, mert négy gyönyörű gyermekkel ajándékozott meg. Két lány jött először, Donna és Cheryl, aztán következett a fiam, Glenn. A legfiatalabbik, Cynthia, három hónapos korában meghalt, váratlan csecsemőhalállal.
Joe-val egy táncesten találkoztunk a válásomat követő karácsonykor. A Stead Légierő Bázison állomásozott a nevadai Reno közelében, ahol abban az időben laktam. Joe maga is túl volt egy váláson, és ahogy megismertem őt, úgy találtam, sok közös vonásunk van. A családi háttere is hasonló volt az enyémhez, és benne is élt a vágy egy erős családi egység után. Valahogy összeillettünk. Még a gyerekeim is azt akarták, hogy mindig velünk legyen, talán még gyakrabban is, mint eleinte én magam, és így hamarosan elérkezett az ideje, hogy összeházasodjunk.
Kezdettől fogva szinte túl szépnek látszott, semhogy igaz legyen. Joe körül a gyengédségnek olyan légköre volt, amilyet én még soha nem tapasztaltam. Elképesztően türelmes volt a gyerekekkel, de mégis elég határozott, és a gyerekek viszonozták a szeretetét. Azon veszekedtek, hogy ki köszönjön neki előbb, amikor este hazajött a munkából. Joe „Papa" volt számukra kezdettől fogva -minden tekintetben.
Mi együtt akartunk maradni - és érettebbé válásunkkal együtt ez volt az az összetartó erő, amely együtt tartott bennünket az évek során. Ahogy egyik helyről a másikra költöztünk és alkalmazkodtunk az élethelyzetekhez, egyszerűen az volt a feltett szándékunk, hogy kidolgozzuk a saját életformánkat, és együtt tartjuk a családot bármi áron. Vágyaink előbb vonatkoztak a családra, és csak másodikként magunkra.
1963 júliusában Joe-t áthelyezték a Randolph Légierő Bázisra, San Antonióba, Texasba. Akkor vezették be a komputereket ott, és Joe-t kijelölték a komputer-programozás elsajátítására. Négy évi texasi tartózkodásunk alatt szültem meg két fiunkat, az ifjabbik Josephet és Stewart Jefferyt. Valóra vált álomvilágban éltünk. Új kocsink volt és új házunk, légkondicionálva. A gyerekeknek volt bőven ruhája, és én otthon maradhattam, hogy velük foglalkozzam. Úgy éreztem, meg vagyunk áldva. A most érzett biztonság és öröm egy örökkévalóságnyira volt a bentlakásos iskoláktól és gyermekkorom magányosságától, meg az összeomlott házasságomtól. És mégis tudtam, hogy valami hiányzik.
Még imádkoztam, de Istenhez való viszonyom távolságtartó volt és félelemmel teli. Tudtam, hogy imáimat egyszer-másszor meghallgatja, mint ahogyan a válásom után, amikor olyasvalakiért imádkoztam, aki szerető és türelmes, aki segít felnevelni a gyermekeimet, és akkor a szó szoros értelmében elém vezette Joe-t. Hittem, hogy Isten valóságos, és szereti a gyermekeimet - bosszúálló volta ellenére is -, de nem volt elképzelésem, hogy miként építsem be ezt a szeretetet az életembe, és hogyan osszam meg a gyerekeimmel. Megbeszéltem a kérdést Joe-val, és megállapodtunk, hogy elkezdünk templomba járni. Ő nem volt valami nagyon lelkes, főként korábbi tapasztalatai miatt, amelyek kiábrándították a vallásokból. Tiszteltem az álláspontját, de mégis kerestem a módját, hogy egy erősebb vallásos hitet ébresszek a családban. Ellátogattunk néhány helyi templomba, de nem voltunk nagyon elégedettek, úgyhogy egy idő után mentére hagytam a dolgot. Vallásos hitem évekre bizonytalan maradt.
Az ápolónő bejött a szebába, és megszakította gondolatmenetemet. Altatótabletták voltak nála egy kis pohárkában, de én nem kértem, mert szinte minden gyógyszerrel szemben ellenérzés volt bennem. A gyógyszerektől való félelem a messze távolba nyúlt vissza, és még aszpirint is ritkán vettem be, inkább megbirkóztam a fejfájással és a betegségekkel. Az ápolónő kiment a szobából, és ismét magamra maradtam a gondolataimmal. Az éjszaka teljes magányosságában a gondolataim most a műtét felé fordultak, amelytől már alig néhány óra választott el. Rendben lesz minden ?
Sok történetet hallottam már emberekről, akik a műtőasztalon haltak meg. Én leszek a következő. Temetők látványa töltötte be a képzeletemet. Sírkövek képét varázsoltam magam elé és csontvázakat, kereszttel a nyakukban, eltemetett koporsókban. Eltűnődtem az utolsó szertartásokon, amelyekről gyerekkoromban hallottam. Próbáltam kitalálni, hogy miért viselnek a halottak keresztet. Azért, hogy megmutassák Istennek, ők szentek voltak ? Vagy bűnösök voltak, akiknek védelemre van szüksége a pokol démonai ellen ? Egyre súlyosabban ült meg a homály, a sötétség már szorongatott, kinyúltam hát a csengő után és hívtam az ápolónőt.
„Van még magánál azokból a pirulákból ?” -kérdeztem, amikor bejött. Egy pillanatig értetlenül nézett rám, de hozta a tablettákat. Bevettem és megköszöntem, ő pedig leoltotta a villanyt és becsukta az ajtót. Eltelt még egy kis idő, amíg kábulni kezdtem, de végre elmondtam az imámat, és elaludtam.
A második nap
Hamar jött a reggel, a napfény bekúszott a függöny peremén. A műtétet délre tervezték. Vagy felkelek, és akkor várhatok órák hosszat, vagy élvezem az alvás fényűzését. Még kicsit kába voltam az altatótól, vagy talán kimerültem az előző esti félelemtől és szorongástól. Most, hogy a reggeli fény beragyogta a szobát, megnyugodtam, és kezdtem előkeresni az emlékeimet arról, amikor legutóbb kórházban voltam. Az előző esti félelem egy kicsit hasonlított az akkori félelmeimhez. De hát ezúttal legalábbis tudtam, hogy mi történhet.
Joe 1967-ben nyugdíjba ment a légierőktől, és ott álltunk egy csomó lehetőséggel, mely új, civil karrierje előtt nyílt. A komputer már önálló iparággá fejlődött, és őt eddigi gyakorlata arra képesítette, hogy új pályáját ott fussa be, ahol csak akarja. Csak annyit kellett eldöntenünk, hogy az ország melyik felében akarunk élni. Végül is a csendes-óceáni Északnyugatot választottuk, ahol Joe egy nagy légügyi társaságnál foglalhatta el pozícióját. Úgy éreztük, hogy az éghajlat kedvező ellentéte lesz annak a forró és száraz időjárásnak, amelyhez Texasban hozzászoktunk. Azonkívül apámhoz és feleségéhez is közelebb fogunk lakni, akik akkor Északnyugaton éltek.
Röviddel odaköltözésünk után állapotos lettem második gyermekünkkel. Nem éppen erre a meglepetésre vártunk, hiszen úgy éreztük, éppen annyi gyerekünk van, ahányat megfelelően fel tudunk nevelni - öt élő gyermek -, ezért aztán megtettük a kellő óvintézkedéseket, nehogy ismét állapotos legyek. Korábbi hat terhességem legyengítette a szervezetemet, és az orvosok is lebeszéltek róla, hogy még egy gyermeket vállaljak.
A harmadik hónapban erősen görcsölni és vérezni kezdtem. Az orvosok azt mondták, hogy placenta távozott belőlem. Emiatt és más komplikációk miatt biztosak voltak benne, hogy hamarosan elvetélek. Egy hétre fel is vettek a kórházba, mivel a vérzés nem maradt abba. Azt vártuk, hogy a testem kiveti magából a sérült magzatot. Azonban hamarosan kiderült, hogy szó sincs a terhesség megszűnéséről, és az egyik orvos azt javasolta, gondoljam meg, és vétessem el a gyereket. Úgy vélte, hogy a baba, ha végig kihordom, igen valószínűen hiányos testrészekkel fog megszületni. Nem volt okom kételkedni benne. Miután megbeszéltük Joe-val, úgy döntöttünk, hogy alávetem magam a műtétnek.
A tervezett művi vetélés előtti napon bementem a kórházba, hogy egy másik orvoscsoport is megvizsgáljon; ők is egyetértettek abban, hogy minden a terv szerint történjék. Amint az utolsó orvos éppen elment mellettem, ennyit mondott: „Nem értjük, hogy az a kis fickó odabent miért ragaszkodik annyira az élethez". Jeges fuvallat csapott át rajtam, és megfogant bennem a gondolat: „Ne tedd ! Erre a gyerekre szükséged van. Meg akar születni".
Amikor Joe bejött a kórházba ezen az estén, hogy meglátogasson, elmagyaráztam neki, amit az orvosok mondtak, és elmondtam a magam érzését is, azt, hogy ennek a gyereknek meg kell születnie. Megbeszéltük, hogy a terhességet nem szakítjuk meg, és lesz egy nyomorék gyerekünk. Egyikünk sem örült neki, de én tudtam, hogy nem tudnék együtt élni önmagammal, ha ezt a gyereket most elvétetném. Joe egyetértett vele, hogy meg kell tartanunk. Késő este összejöttünk az orvosokkal, és elmagyaráztuk az érzéseinket. Döbbentek voltak. El kell venni a sérült magzatot. Azt mondták, hogy nincs orvos, aki egyetértene a terhesség megtartásával, és hogy ők, természetesen, ebben nem óhajtanak részt venni.
Másnap ki is írtak a kórházból, és keresni kezdtünk egy olyan orvost, aki elfogad engem a magam elgondolásai szerint. Végre találtunk egy fiatal orvost, aki éppen most kezdte meg a magánpraxisát, miután néhány évet a légierőnél töltött. Bizonyos rokon érzésekkel volt Joe iránt a közös hátterük miatt, és elfogadott páciensének. Rámutatott néhány lehetőségre, hogy a gyerek miként maradhat életben, de ő maga is tartott attól, hogy torzan fog megszületni. Ágyba dugott, és kaptam egy útmutató listát.
Joe és a gyerekek nagyok voltak abban, hogy helyettesítsenek engem a ház körül, én pedig felhasználtam az időt, hogy beiratkozzam néhány otthon végezhető tanfolyamra, és befejezzem középiskolai tanulmányaimat. Ahogy repültek a hónapok, és sebesen közeledett az időm, egyre rémültebb lettem. Előkészítettük a gyerekeket a vár-hatóakra, hogy a baba torznak, esetleg hiányzó testrészekkel fog születni, még meg is halhat. Joe és én egymást próbáltuk nyugtatgatni, gyakran felidézve az én érzésemet, amikor hallottam az orvos szavait: „hogy ragaszkodik ez a kis fickó odabenn az élethez". Ez még olyan időszak volt, amikor a kórházak nem engedték be az apákat a szülőszobába, és a gondolat, hogy szembe kell néznem ennek a gyereknek a megszülésével, anélkül hogy Joe a közelembe lenne, kétségbeejtett. Jóllehet, a kórházi személyzet beleegyezett, hogy beengedik Joe-t hozzám a szülés alatt, nyugtalanok voltak, hogy milyen reakciók várhatók a részéről. Megmondták neki, hogy ha elájul vagy rosszul lesz az élmény hatására, ők elsősorban a feleségéért tartoznak felelősséggel. Azt kérték, csak intsen, hogy vele nem kell törődniök.
A fájások elkezdődtek, és 1968. június 19-én bevittek a kórházba. Úgy féltem, hogy az egész testem megállíthatatlanul remegett. Joe mellettem állt a szülőszobában, fogta a kezemet és simogatta a fejemet. Neki is zöld köpenyt meg fehér maszkot kellett felvennie, mint az orvosoknak. Szürkéskék szemével nyugtatni próbált, de én abból, ahogy a maszkja felfúvódott, majd behorpadt, csak azt láttam; ő legalább úgy izgul, mint én. Ahogy közeledett a szülés, szorosan összekulcsoltuk a kezünket.
Amikor a baba világra bukkant, én az orvosok szemét figyeltem. Máris tudtam, hogy a hónapok félelme és aggodalma teljesen felesleges volt. Ráfektették a babát a hasamra, úgyhogy én tarthattam, és Joe meg én gyorsan végignéztük tetőtől talpig. Aztán elsírtuk magunkat. Fiunk olyan ép és egészséges volt, mint bármely újszülött. Amint tartottam, tudtam, hogy ez a gyerek valóban komolyan hozzánk akart jönni, és hogy nagyon-nagyon meg akart születni.
Jóllehet semmi pénzért nem változtattam volna az elhatározásomon, a terhesség alaposan megviselte a testemet. A következő néhány évben problémák egész sora lépett fel, és az orvosom azt javasolta, hogy távolítsuk el a méhemet. Alaposan meggondoltuk és megbeszéltük Joe-val, végül elhatároztam, hogy hallgatunk az orvos rábeszélésére, s így kitűztük a műtétem időpontját.
Nos, a műtét reggelén új ápolónő jött be és megbökött, hogy ébredjek. Injekciót akart adni nekem, hogy visszaaludjam a műtét előkészítéseként. Csodálkoztam, miért kelt föl, ha azt akarja, hogy aludjam. Bizonyára el is nevettem volna magam, de máris éreztem, amint a koktél szétárad az ereimben, melegséggel önti el az egész testemet. Akkor jöhetett be az orvos, mert még hallottam a hangját: „Készen van ?”. Aztán minden csendesen elfeketült.
Délután lett, mire valamennyire magamhoz tértem. Az orvosom ott állt mellettem s azt mondta, a műtét sikerült, hamarosan jól fogom érezni magam. Még emlékszem, arra gondoltam: „Ez nagyszerű. Most végre lesz egy kis nyugalmam, és nem kell izgulnom a műtét miatt". Ismét visszahanyat-lottam az alvásba.
Azon az éjszakán felébredtem és körülnéztem. Jóllehet csak egy félig privát szobában, de egyedül voltam. A másik ágy üresen állt. A falakat vidám színű, élénk csíkos narancs és sárga tapéta borította. Harsány - gondoltam -, de legalább vidám. Két állványt, két falipolcot, egy tévét meg egy nagy ablakot láttam az ágyam mellett, én magam kértem az ablakhoz magamat, mert gyerekkorom óta klausztrofóbiában szenvedtem. Odakint sötét volt, és az egyetlen fény a szobában az éjszakai lámpa a mosdó fölött az ajtónál. Csengettem az ápolónőért, és egy kis vizet kértem tőle. Mondta, hogy már adott jégrudacskát korábban, délután, de nem emlékeztem semmire. Azt is mondta, hogy a férjem meg néhány barátunk volt benn látogatóban, de •nem tudtam visszaidézni, hogy láttam volna őket. Tudatában voltam viszont annak a ténynek, hogy elmázolódott a sminkem, és hogy tulajdonképpen nem kívánom, hogy bárki is így lásson engem, amikor nem tudok róla. Aztán meg az éjjeli köpenyem: ahogy lenéztem, láttam, hogy csak a legeslegszükségesebbet fedi. Meg kellett volna beszélnem Joe-val, hogy mikor hozza ide a barátainkat.
Kilenc órakor az ápolónő behozta az esti gyógyszereket. Eltekintve a műtét okozta kis fájdalomtól, jól éreztem magam. Bevettem a tablettákat, és elhelyezkedtem, hogy még egy kicsit nézzem a tévét elalvás előtt. Elbóbiskolhattam, mert mikor ismét felpillantottam az órára, fél tíz volt már és hirtelen úgy éreztem magam, mint akinek kicsit a fejébe szállt az ital, és valami hirtelen arra ösztönzött, hogy felhívjam Joe-t. Megkerestem a telefont, és valahogy sikerült tárcsáznom. Nem emlékszem a beszélgetésre - olyan fáradt lettem, hogy nem akartam mást, csak aludni. Még sikerült elzárnom a tévét, aztán a vállamra húztam a takarót. Jeges érzés kúszott a csontjaimba, és gyengébbnek éreztem magam, mint bármikor azelőtt.
Halálom
Megint elaludhattam egy időre, de nem hosz-szúra, mert úgy láttam, hogy az óra még mindig fél tízet mutat. Aztán hirtelen a legkülönlegesebb érzéssel felébredtem. Valahogy az ösztönöm közeledő veszélyre figyelmeztetett. Körülnéztem a szobában. Az ajtót félig behúzták. A lecsökkentett fény még világított a kis mosdó fölött az ajtó mellett. Riadtan ébernek éreztem magam növekvő félelmemben. Az érzékeim azt mondták, hogy egyedül vagyok, és érzékeltem, hogy egyre gyengül és gyengül a testem.
A zsinór felé nyúltam az ágyam mellett, azzal a szándékkal, hogy hívom az ápolónőt. De akárhogy próbáltam, nem jutottam el a mozdulatig. Egy rémisztően süllyedő érzés vett rajtam erőt, mintha csak az utolsó csepp véremet szívnák ki belőlem. Lágy zúgó hangot hallottam a fejemben, és tovább süllyedtem, amíg csak mozdulatlanná és élettelenné nem vált a testem.
Aztán egy energiahullámot éreztem. Szinte olyan volt, mintha valami megpattant vagy kieresztett volna bennem, és mintha valami hatalmas mágnessel a szellememet hirtelen kihúzták volna a mellkasomon keresztül fölfelé. Az első benyomásom az volt, hogy szabad vagyok. Semmi természetellenes nem volt ebben az élményben. Az ágyam fölött, a mennyezet közelében lebegtem. Szabadságérzetem határtalan volt, és úgy tűnt, mintha mindig is így lett volna. Megfordultam, és egy testet láttam feküdni az ágyon. Érdekelt, hogy ki lehet az, és nyomban ereszkedni kezdtem lefelé. Mint egy alacsonyan szálló repülőből, jól felismertem egy halott testet, és amint közelebb kerültem az arcához, láttam, hogy élettelen. Aztán felismertem, hogy a saját holttestem az. Hogy az én testem fekszik az ágyon. Hátra se hőköltem tőle, és nem ijedtem meg. Csak egyfajta rokonszenvet éreztem iránta. Fiatalabbnak és csinosabbnak tűnt, mint amire emlékeztem, és most halott. Olyan volt, mintha levetettem volna valami használt ruhát, és örökre félredobtam volna. Ami persze szomorú dolog, mert még jó állapotban volt. Még egy jó csomó mindenre lehetett volna használni. Felfedeztem, hogy még sohasem láttam magamat három dimenzióban, mindig csak a tükörben, ami csupán egysíkú felület. De a szellem szeme több dimenzióban lát, mint a halandó testé. Minden irányból egyszerre láttam magam - szemből, hátulról és mindkét oldalról. Az alakom olyan nézőpontjait is láttam, amelyekről azelőtt nem is volt tudomásom, és ez teljességet, befejezettséget adott a látásomnak. Bizonyára ezért nem ismertem fel magam mindjárt.
Az új testem súlytalan és különlegesen mozgékony volt; egészen fellelkesített ez az új létállapotom. Ámbár néhány pillanattal korábban még éreztem a műtét fájdalmait, most semmi kellemetlen érzésem nem volt. Minden értelemben teljes voltam - tökéletes. És azt gondoltam: „Ez vagyok én valójában".
A figyelmem ismét a testre terelődött. Rájöttem, senkinek sem tűnt fel, hogy meghaltam, és sürgetés volt bennem, hogy szóljak valakinek. „Halott vagyok - gondoltam -, és senki sincs itt, akivel ezt tudassam !” De mielőtt mozdulni tudtam volna, hirtelen három férfi jelent meg mellettem. Szép világosbarna köpenyt viseltek, és az egyiknek a fején csuklya volt. Mindegyiken arany paszományos öv volt, megkötve a csípőjükön, és a vége hosszan lelógott. Valamiféle derengés áradt belőlük, nem különösen ragyogó, és aztán rájöttem, hogy egy halovány derengés az én testemből is árad, és hogy a fényeink összeérnek. Nem féltem. A férfiak olyan hetven-nyolcvan évesnek látszottak, de mintha tudtam volna, hogy egy más időrend szerint, mint amilyen a földi. Az volt a benyomásom, hogy hetven-nyolcvan évesnél sokkal idősebbek, hogy ősiek. Nagyfokú spiritualitást, tudást és bölcsességet érzékeltem bennük. Azt hiszem, azért jelentek meg előttem ilyen köpenyben, hogy ezeknek az erényeknek a benyomását keltsék bennem. Kezdtem úgy tekinteni őket, mintha szerzetesek lennének - főként a köpenyük miatt -, és tudtam, hogy megbízhatom bennük. Beszéltek hozzám.
„Örökkévalóságok" óta velem vannak, mondták. Ezt nem egészen értettem. Nehézkes időfelfogásom volt az örökkévalóság megértéséhez, örökkévalóságokról nem is beszélve. Az örökkévalóság számomra mindig a jövőben volt, de ezek a lények azt mondták, hogy örökkévalóságok óta velem voltak a múltban. Ezt még nehezebb volt felfogni. Aztán képek jelentek meg a gondolataimban egy régmúlt időből, a földi életemet megelőző létemből, a kapcsolataimról ezekkel a férfiakkal „korábban". Ahogy ezek a képek feloldódtak a gondolataimban, megértettem, hogy valóban ismertük egymást már „örökkévalóságok" óta. Izgatott lettem. Egy földit megelőző élet ténye kristályosodott ki a gondolataimban, és láttam, hogy a halál tulajdonképpen egy nagyobb életbe való „újraszü-letés"; a megértés és a tudás életébe, amely időben előre és hátra nyúlik. Megértettem, hogy ezek voltak az én leghívebb barátaim abban a nagyobb életben, és ők döntöttek úgy, hogy velem lesznek. Megmagyarázták, hogy ők és mások az én őrangyalaim földi életemben. De éreztem, hogy ők hárman valami különlegesek, hogy ők ugyanakkor az én „irányító" angyalaim.
Azt mondták, hogy túl korán haltam meg. A békesség érzését közvetítették felém valahogy, és azt mondták, ne aggódjam, minden rendben lesz. Amint ez az érzés felém áradt, éreztem mélységes szeretetüket és együttérzésüket. Ezeket az érzéseket és gondolatokat szellemtől szellemig, intelligenciából intelligenciába kommunikálták, eleinte azt hittem, hogy a szájukat használják, de ez csak azért volt, mert hozzászoktam, hogy az emberek „beszélnek". Ők sokkal gyorsabban és teljesebben kommunikáltak, valami olyan módon, ami a „tiszta tudás"-ra utalt. A legkifejezőbb szó ennek a meghatározására a telepátia, de még az sem írja le a teljes folyamatot. Éreztem az érzéseiket és a szándékaikat. Éreztem a szeretetüket. Átéltem az érzéseiket, és ez örömmel töltött el, mert olyan nagyon szerettek. Korábbi nyelvezetem, a test nyelve igazán korlátozott volt, és fel kellett fedeznem, hogy az érzéseim kifejezésére való korábbi képességem majdhogynem semmi a szellemnek ahhoz a képességéhez viszonyítva, amilyen tiszta módon az tud kommunikálni.
Rengeteg dolog volt, amit meg akartak osztani velem, és amit én meg akartam tudni tőlük, de mindnyájan tisztában voltunk vele, hogy a pillanatnyi problémák előbbre valók. Egyszerre csak a férjemre és a gyerekeimre gondoltam, és aggodalom fogott el, hogy miként hat majd rájuk az én halálom. Hogy fog tudni gondoskodni a férjem a hat gyerekről ? Hogyan lesznek el nélkülem a gyerekek ? Látnom kellett őket még egyszer, hogy legalább a magam aggodalmait elnyugtassam.
Másra sem tudtam gondolni, mint hogy kimenjek a kórházból, haza a családomhoz. A család utáni vágyakozás annyi éve után, a sok munka után, hogy összetartsam a családot, attól féltem, hogy most elveszítem őket. Vagy talán inkább attól féltem, hogy ők veszítenek el engem.
Nyomban kijáratot kerestem, és az ablaknál állapodtam meg. Hirtelen keresztülmentem rajta, és megjelentem kívül. Aztán hamarosan megértettem, hogy nincs szükségem ablakra sem, elhagyhatom a szobát bármelyik pontján. Csak halandó gondolkodásom (és éppen ezért korlátozottságom) utóhatása volt az oka annak a gondolatnak, hogy az ablakot kell használnom. Az történt, hogy „lassú mozgás módozatban" voltam, minthogy még mindig fizikai testem fogalmaiban gondolkoztam, pedig a spirituális testem bármin keresztül tudott menni, ami korábban szilárd volt a számomra. Az ablak az egész művelet alatt csukva volt.
A hazafelé vezető út elmosódott volt. Amikor rájöttem, hogy képes vagyok rá, meglehetős sebességgel kezdtem utazni, és éppen csak érzékeltem az alattam elsuhanó fákat. Nem határoztam el semmit, nem irányítottam magamat - csak az otthonomra gondoltam, és tudtam, hogy oda tartok. Egy pillanaton belül ott voltam a háznál, és azon vettem észre magam, hogy belépek a nappaliba.
Láttam, hogy a férjem a kedvenc karosszékében ül és újságot olvas. Láttam a gyerekeket szaladgálni fel-le a lépcsőn, és tudtam, hogy már készülnek a lefekvéshez. Ketten éppen párnacsatát vívtak -ez tulajdonképpen a gyerekeim normális elfoglaltsága volt a lefekvés idején. Nem éreztem vágyat, hogy kapcsolatba lépjek velük. De elgondoltam, hogy milyen lesz az életük nélkülem. Amint egyenként figyeltem őket, mindegyikük életének az elrendeződéséről valamiféle előrelátás futott át az agyamon, egy kicsit mindegyikük életébe beleláthattam. Megértettem, hogy minden gyermekem a maga saját átéléseiért jött a Földre, és mivel én úgy gondoltam rájuk, mint az „enyémek"-re, tévedésben éltem. Egyéni szellem volt mindegyikük, mint jómagam, olyan intelligenciával, amelyet már a földi életük előtt kifejlesztettek. Mindegyiknek megvolt a maga szabad akarata, hogy úgy élje le az életét, ahogy eldöntötte. Tudtam, hogy ezt a szabad akaratot tőlük sem lehet megtagadni. Ok csak a gondjaimra lettek bízva. Ha most nem tudom is visszaidézni, akkor tisztában voltam vele, hogy a gyerekeimnek megvan a saját tennivalójuk az életben, és hogy amikor azt elvégezték, akkor az ő földi tartózkodásuknak is vége szakad. Láttam előre néhány feladatukat és nehézségüket, de azt is tudtam, hogy ezekre szükségük lesz a fejlődésük miatt. Nem kell sem szomorkodni, sem félni. A végén minden gyerekemmel rendben lesz minden, és azt is tudtam, hogy egy rövid pillanat csak, és ismét együtt leszünk mindnyájan. Derűs nyugalomban fürödtem. A férjem és az én drága gyerekeim, ez a család, amelyre olyan soká vártam, rendben lesz. Tudtam, hogy tovább tudnak lépni, és így aztán én is.
Hálás voltam ezért a felismerésért és éreztem, azért engedtetett ez meg nekem, hogy átmenetem a halálba könnyebb legyen.
És most egyszeriben eltöltött a vágy, hogy továbblépjek a magam életében is, és megtapasztaljam, ami rám vár. Visszakerültem a kórházba, de az útra nem emlékszem, mintha egy pillanat alatt történt volna. Láttam a testemet, amely még mindig ott feküdt az ágyon, úgy egy méterrel alattam, egy kissé balra tőlem. A három barátom is ott volt még, vártak rám. Ismét éreztem a szeretetüket és az örömet, amelyet ők éreztek, hogy segíthetnek nekem.
Amint elteltem az ő szeretetükkel, valahogy a tudatára ébredtem, hogy itt az ideje továbbmenni. Azt is tudtam, hogy az én drága barátaim, a szerzetes barátok, nem fognak velem jönni.
Hirtelen süvítő hangot hallottam.
Az alagút
Ha az ember valami hatalmas energia jelenlétében van, akkor azt tudja. Most én is tudtam. Egy mély, morajló, zúgó hang kezdte betölte-ni a szobát. Ereztem mögötte az erőt. Es egy kérlelhetetlennek tűnő mozgást. De bár a hang és az erő félelmetesek voltak, engem nagyon kellemes érzés töltött el ismét, egy majdhogynem hipnotikus érzés. Harangjátékot, vagy távoli harangokat hallottam kongani a háttérben - csodaszép hangot, amit soha nem fogok elfelejteni. Egész valómat sötétség kezdte körülvenni. Az ágy, az ajtó melletti fény, az egész szoba ködbe veszni látszott, és hirtelen valami lágyan magával ragadott egy nagy örvénylő feketeségbe.
Úgy éreztem, hogy benyelt egy hatalmas tornádó. Nem láttam semmit, csak az intenzív, szinte kézzel fogható sötétséget. A sötétség több volt, mint a fény hiánya; sűrű sötétség volt, semmi korábban ismerthez nem hasonlítható. A józan eszem azt mondta volna, hogy most rémültnek kellene lennem, hogy fiatalságom minden félelmének föl kellene most támadnia, de ennek a fekete masszának a közepén mélységes jó érzés és nyugalom járt át. Éreztem, amint előrehaladok benne, és az örvénylő hang csendesült. Hátradőlt helyzetben, a fejem kissé megemelve, lábbal előre mozogtam. A sebesség olyan hihetetlenné fokozódott, hogy úgy tűnt, fényévekben sem lehetne mérni. De a békesség és nyugalom ugyancsak növekedett, és azt éreztem, hogy ebben a csodálatos állapotban ellennék akár örökre is, és tudtam, ha akarnám, maradhatnék.
Arra lettem figyelmes, hogy emberek és állatok is utaznak velem, de egy bizonyos távolságra tőlem. Nem láttam őket, de érzékeltem, hogy az ő átélésük ugyanaz lehet, mint az enyém. Nem éreztem velük személyes kapcsolatot és tudtam, hogy nem jelentenek veszélyt a számomra, hamar el is tűntek előlem. Azt viszont érzékeltem, hogy voltak olyanok, akik nem haladtak előre, mint én, hanem csak csellengtek itt ebben a csodálatos fekete-ségben. Vagy nem volt bennük vágy, vagy egyszerűen nem tudták, hogyan haladjanak. De félelemnek nyoma sem volt.
Éreztem, hogy egy gyógyító folyamat indult be. Szeretet töltötte meg ezt az örvénylő, mozgó tömeget, és én még mélyebbre merültem melegébe és feketeségébe, élvezve a biztonságot és békét. Azt gondoltam: „Bizonyára ez a halál árnyékának völgye"-
Soha életemben nagyobb nyugalmat nem éreztem.
Átölel a Fény
Egy tűhegynyi fénypont jelent meg a távolban. A fekete massza körülöttem egyre inkább egy alagút formáját vette fel, és én éreztem, amint átutazom rajta, talán még nagyobb sebességgel mint eddig, robogok a Fény felé. Önkéntelenül is vonzódtam a Fényhez. Jóllehet megint csak úgy éreztem, hogy mások talán nem. Amint megközelítettem, észrevettem, hogy egy emberi alak áll benne, aki fényt áraszt maga körül. Ahogy közelebb értem, a Fény ragyogóvá vált - a leírhatatlanságig ragyogóvá, sokkal ragyogóbbá, mint a Nap - és én tudtam, hogy földi szem a maga természetes állapotában nem tekinthetne e Fényre anélkül, hogy meg ne semmisülne. Csupán a szellemi szemek képesek elviselni - és felfogni. Amint közelebb kerültem, kezdtem felegyenesedni.
Úgy láttam, hogy az őt közvetlenül körülvevő fény aranyszínű, mintha az egész testének aranyglóriája lenne, és azt is láttam, hogy ez az aranyglória kisugárzik köré, és ragyogó hatalmas fehérséggé terül szét egy bizonyos távolságig. Éreztem, hogy ez a Fény szó szerint összevegyül az enyémmel és éreztem, hogy az én fényemet magához vonzza. Olyan volt ez, mint amikor két lámpa ég egy szobában, mindkettő világít, fényük egybeolvad. Nehéz megmondani, hol ér véget az egyik fénye, és hol kezdődik a másiké. Egyszerűen csak egyetlen fénnyé válnak. Noha az ő Fénye sokkal világosabb volt, mint az enyém, észrevettem, hogy az én fényem ugyancsak világít valamicskét. És ahogy a kettőnk fénye összeért, olyan volt, mintha beléptem volna az ő orcájának fényességébe, és egy mindenek fölötti szeretet-fellobbanást éreztem.
Ilyen tökéletesen fenntartás nélküli szeretetet még soha nem tapasztaltam. Láttam, amint karjait kitárja, hogy fogadjon, és én odamentem hozzá, átadtam magam az ölelésének, és újra és újra csak azt tudtam mondani: „itthon vagyok". Éreztem hatalmas szellemét és tudtam, hogy mindig is része voltam, hogy igazából soha nem távolodtam el tőle. Tudtam, érdemesnek tart rá, hogy vele legyek, hogy megöleljem őt. Tudtam, tisztában van minden bűnömmel és hibámmal, de hogy azok most mit se számítanak. O most csak meg akart tartani, és meg akarta osztani szeretetét velem, ahogy én is meg akartam osztani az enyémet vele.
Nem volt kérdés, hogy kicsoda ő. Tudtam, hogy ő az én Megváltóm és barátom és Istenem. Ő Jézus Krisztus, aki engem mindig szeretett, még akkor is, amikor azt gondoltam, hogy megvet engem. Ő maga az élet, maga a szeretet, és a szeretete az öröm teljességével töltött el, egészen a túlcsordulásig. Tudtam, hogy ismerem őt a kezdetektől fogva, jóval földi életem előttről, mert a szellemem emlékezett rá.
Egész életemben féltem tőle, és most láttam -tudtam -, hogy ő a legeslegjobb barátom. Lágyan tárta ki karját, és elég távol állított meg magától ahhoz, hogy a szemébe nézhessek, és így szólt: „Korai volt a halálod, még nem érkezett el az időd". Soha kimondott szavak nem jártak át mélyebben, mint ezek. Eddig nem éreztem, hogy az életnek célja lenne, egyszerűen csak bandukoltam, keresve az alkalmat a szeretetre és a jóságra, de soha igazán nem tudtam, hogy helyesen cselekszem-e. Most az ő szavai közt valami küldetést, célt éreztem, nem tudtam, hogy mi az, de megértettem, hogy földi életem nem értelmetlen.
Még nem érkezett el az időm.
Az én időm akkor jön majd el, ha a küldetésemet, a célomat, az életem értelmét ebben az életben teljesítem. Oka van létezésemnek a Földön. De még ha megértettem is ezt, a szellemem lázadt. Azt jelenti ez, hogy vissza kell mennem ? Így szóltam hozzá: „Nem, én most már soha nem hagyhatlak el".
Megértette, hogy mire gondolok, és elfogadó szeretete egy pillanatra sem ingott meg. A gondolataim tovább száguldottak: „Ez Jézus, Isten, a Lény, akit egész életemben féltem ? Nem is hasonlít arra, amilyennek képzeltem. Telve van szeretettel".
Aztán kérdések tolultak a tudatomba. Tudni akartam, hogy miért haltam meg, minthogy meghaltam - nem idejekorán, de akkor az én szellemem hogyan került ő elé a feltámadás előtt ? Még mindig gyerekkorom tanításainak és hiedelmeinek a súlya alatt vergődtem. Most az ő Fénye kezdte betölteni a gondolataimat, s a kérdéseim hamarabb nyertek választ, mintsem feltettem őket. Az ő Fénye tudás volt. Rendelkezett azzal az erővel, hogy betöltsön engem az igazság teljességével. Amint visszanyertem a magabiztosságomat és hagytam, hogy a Fény belém áradjék, a kérdéseim gyorsabban sorjáztak elő, mint csak elgondolni is tudtam, és ugyanilyen gyorsan választ is kaptam rájuk. És a válaszok tökéletesek és teljesek voltak.
Félelmemben félreértettem a halált, valami másra vártam, arra, aminek elképzeltem. A sírt soha nem a szellem számára ássák, csupán a testnek. Nem éreztem, hogy elítélt volna a tévedésem miatt. Egyszerűen az élő igazság foglalta el tévedésem helyét. Megértettem, hogy ő az Isten Fia, bár ő maga is Isten, és hogy már a világ teremtése előtt ki lett választva, hogy a mi Megváltónk legyen. Megértettem, vagyis inkább emlékeztem a szerepére, mint a Föld teremtőjére. Az ő küldetése erre a világra az volt, hogy tanítsa a szeretetet. Ez a tudás több volt, mint emlékezés. A dolgok jóval a földi életemnél korábbról jöttek elő számomra, ezeket a dolgokat születésemkor tudatosan elfedték előlem a feledés „fátyolával".
Ahogy egyre több kérdés bukott ki belőlem, fel kellett figyelnem a humorérzékére is. Szinte nevetve figyelmeztetett, hogy lassítsak egy kicsit, ha mindent meg akarok tudni, amire vágyom. De én mindent meg akartam tudni, a kezdetektől a végig. Kíváncsiságom már a szüleimet, meg a férjemet is meggyötörte - néha saját magamat is -, de ez most áldásnak tűnt, és fel voltam villanyozva a tanulás szabadságától. Hiszen a tanítók Mestere tanított ! A befogadóképességem olyan volt, hogy kötetekre valót értettem meg egy pillanat alatt. Mintha ránéznék egy könyvre, és egyetlen pillantás alatt magamévá tenném a tartalmát - mintha csak ülnöm kéne hátra dőlve, míg a könyv minden részlete világossá nem lesz előttem, elölről-hátulról, kívülről-belülről, minden apró részletében, és lehetséges közölnivalójával. S mindez egyetlen pillanat alatt. Mihelyt egy dolgot megértettem, újabb kérdések és válaszok jöttek elő, egyik a másikra épült, és egymásra hatásában minden igazság tulajdonképpen összefüggött. Az a szó, hogy „mindentudó" soha még ilyen sokatmondó nem volt a számomra. Átjárt a tudás. Bizonyos értelemben énemmé vált. És én elbámultam azon a képességemen, hogy a világegyetem misztériumait fel tudom fogni egyszerűen csak egy pillantással.
Szerettem volna tudni, hogy miért van olyan sok egyház a Földön. Miért nem adott Isten csupán egyetlen egyházat, egyetlen tiszta vallást ? A válasz a legtisztább megértéshez vezetett. Azt mondták nekem, hogy mindnyájan a szellemi fejlettség és felismerés különböző szintjein vagyunk. Éppen ezért mindenki a szellemi ismeretek különböző szintjeire van felkészítve. A Földön minden vallásnak szerepe van, mert vannak emberek, akiknek éppen arra van szükségük, amit az egyik vagy másik tanít. Emberek egyetlen valláson belül nem juthatnak az Úr evangéliumának teljes megértésére, és nem is fognak eljutni. De az a bizonyos vallás lesz az első lépcsőfok a további tudáshoz. Minden egyház olyan szellemi szükségleteket elégít ki, amelyeket talán egy másik nem tudna. Egyetlen egyház sem elégítheti ki mindenkinek a szükségleteit minden szinten. Amint az egyes ember ismerete Istenről és önmaga örök fejlődéséről magasabb szintre emelkedik, elégedetlenné válhat jelenlegi egyházának tanításaival, és ezért egy másik filozófiát vagy vallást keres, amelyik betöltheti ezt az űrt. Amikor ez bekövetkezik, akkor a megértés egy magasabb szintjére jutott, és további igazságok és ismeretek után fog vágyódni, újabb fejlődési lehetőség után. Ezeket a tanulási lehetőségeket az út minden lépcsőjén meg fogja kapni.
Ennek az ismeretnek a birtokában megértettem, hogy semmi módon nincs jogunk kritizálni egyetlen egyházat vagy vallást sem. Az ő szemében mindegyikük drága és fontos. Minden országba, minden vallásba, az élet minden pontjára az oda megfelelő ember lesz elhelyezve fontos megbízatással, hogy másokat megszólítson. Az evangéliumnak megvan a maga teljessége, de a legtöbb ember még nem fogja azt itt elérni. Ahhoz, hogy ezt az igazságot megragadhassuk, oda kell figyelnünk a Szellemre, és háttérbe kell szorítanunk a magunk egóját.
Szerettem volna megérteni a földi élet célját. Miért vagyunk itt ? Ahogy én sütkéreztem Jézus Krisztus szeretetében, el nem tudtam képzelni, hogy akadhat lélek, aki önként elhagyja ezt a csodálatos paradicsomot és mindazt, amit nyújt, világok felfedezését, elgondolások kialakítását, és a tudás elnyerését. Miért akar bárki is a Földre menni ? Válaszként visszaemlékeztem a Föld teremtésére. Tulajdonképpen azt éltem át, mintha az egész újra lezajlana a szemem előtt. Ez nagyon fontos volt. Jézus azt akarta, hogy ezt az ismeretet magamévá tegyem. Akarta, hogy tudjam, mit éreztem, amikor a teremtés zajlott. És ennek a módja a számomra csak az lehetett, hogy lássam ismét, és érezzem, amit akkor éreztem.
Halandó élete előtt minden ember mint szellem részt vett a Föld teremtésében. Fel voltunk ajzva, hogy részt vehessünk benne. Együtt voltunk Istennel és tudtuk, hogy ő teremtett bennünket, hogy mi az ő legsajátabb gyermekei vagyunk. Meg volt elégedve a fejlődésünkkel, és tökéletes szeretettel volt eltelve mindnyájunk iránt. Jézus Krisztus is ott volt. Legnagyobb meglepetésemre megértettem, hogy Jézus Istentől külön lény, a maga saját isteni feladatával, és azt is megértettem, hogy Isten a mi közös Atyánk. Protestáns neveltetésem úgy szólt, hogy az Atyaisten és Jézus Krisztus egyetlen lény. Amikor mind összejöttünk, az Atya elmagyarázta nekünk, hogy ha egy időre lejövünk a Földre, az elősegíti szellemi fejlődésünket. Minden egyes szellem, aki a Földre készült, részt vett a földi feltételek megtervezésében - beleértve még a halandóság törvényét is -, amelyek uralkodni fognak felettünk. Ezek magukban foglalták a fizikai törvényeket, ahogyan ismerjük őket, testünk korlátait és azokat a szellemi erőket, amelyeket képesek leszünk kifejleszteni. Segítettünk Istennek a növényi és az állati élet kialakításában, hogy milyen legyen az a Földön. Minden szellemi anyagból lett megalkotva, mielőtt fizikailag létrejött -naprendszerek, napok, holdak, csillagok, bolygók, az élet a bolygókon, hegyek, folyók, tengerek stb. Láttam a folyamatot, és aztán hogy jobban megértsem, elmondta nekem a Megváltó, hogy a szellemi alkotást a filmelőhíváshoz lehet hasonlítani; a szellemi alkotás olyan, mint egy éles, csillogó fotó, és a Föld olyan lesz, mint annak sötét negatívja. Ez a Föld csak a szellemi alkotás szépségének és dicsőségének az árnyéka, de a fejlődésünkhöz erre van szükségünk. Fontos volt, hogy megértettem, mindnyájan segítettünk kialakítani a körülményeinket.
Igen gyakran a láthatatlan inspiráció eredménye számos alkotó gondolat, amely ebben az életünkben megfogamzik. Nagyon sok felfedezésünk, sőt maga a technológiai fejlődés előbb szellemileg készül el, szellemi zsenik révén. Aztán földi egyéniségek kapják az inspirációt, hogy ezeket a találmányokat itt megvalósítsák. Megértettem, hogy egy élettel teli dinamikus lánc van a szellemvilág és a halandók között, és hogy haladásunkhoz szükségünk van a szellemekre odaát. Azt is láttam, hogy ők nagyon boldogok, ha bármilyen módon segíthetnek bennünket.
Azt is láttam, hogy a halandó állapotunk előtti világban már ismertük, sőt megválasztottuk életküldetésünket. Megértettem, hogy életünk állomásai e küldetéseknek a célkitűzésein alapszanak. Isteni tudás segítségével megtudjuk, hogy mi lesz számos próbánk és átélésünk, és e szerint készülünk fel. Összeköttetésben vagyunk másokkal -családtagokkal és idegenekkel -, hogy segítsenek teljesíteni küldetésünket. Szükségünk van a segítségükre. Önkéntesekként jövünk, izgatottan várjuk, hogy megismerjük és megtapasztaljuk mindazt, amit Isten teremtett a számunkra. Tudtam, hogy mindnyájan, akik úgy határoztunk, hogy ide jövünk, erős lelkű szellemek voltunk. Még az is, aki közülünk a legkevésbé volt fejlett itt, erős és bátor volt ott.
Szabad akaratot kaptunk, hogy tevékenykedjünk önmagunkért. A saját tetteink határozzák meg életünk menetét, és bármikor megváltoztathatjuk - vagy visszafordíthatjuk az életünket. Megértettem, hogy ez döntő kérdés; Isten megígérte, hogy nem avatkozik bele az életünkbe, hacsak mi nem kérjük. És akkor ő mindentudásával segíteni fog nekünk megvalósítani igaz vágyainkat. Mi hálásak voltunk azért a képességért, hogy kifejthetjük szabad akaratunkat, és gyakorolhatjuk annak hatalmát. Ez nagy öröm elérését teszi lehetővé mindnyájunk számára, vagy hogy azt válasszuk, ami szomorúságba dönt. A választás a miénk a döntéseink révén.
Tulajdonképpen megkönnyebbültem, mikor úgy találtam, hogy a Föld nem természetes otthonunk, hogy nem innen eredünk. Jóleső érzés volt látni, hogy a Föld csupán az iskolázásunk számára rendelt átmeneti hely, és hogy nem a bűn a mi valóságos természetünk. Szellemileg a Fény - ami maga a tudás - különböző fokán állunk, és isteni szellemi természetünk okán tele vagyunk vággyal, hogy jót tegyünk. Földi valónk mindazonáltal állandó ellenkezésben van szellemünkkel. Láttam, hogy milyen gyenge a hús. De szívós. Jóllehet szellemi testünk csupa fény, igazság és szeretet, állandó harcban kell álljon, hogy legyőzze a húst, és ebben megerősödik. Akik valóban fejlődnek, azok megtalálják a tökéletes összhangot testük és szellemük között, a harmóniát, amely békével áldja meg őket és lehetőséget nyújt nekik arra, hogy másokat segítsenek.
Ahogyan a teremtés törvényei megtanítanak bennünket tűrni, arra is megtanítanak, hogyan használjuk fel őket saját javunkra. Megtanítanak, hogy miként éljünk összhangban a bennünket körülvevő alkotó erőkkel. Isten személyre szóló tálentumokkal látott el bennünket, egyikünket többel, másikunkat kevesebbel, szükségleteink szerint. Amikor használjuk ezeket a tálentumokat, megtanuljuk, hogyan alkalmazzuk - és végső soron meg is értsük - a törvényeket, és hogyan győzzük le ennek az életnek a korlátait. Ezeknek a törvényeknek a megértésével egyre jobban tudjuk szolgálni a körülöttünk lévőket. Bármi történjék velünk itt a halandó életben, az lényegtelen, amennyiben a mások javára cselekszünk. Ajándékainkat és tálentumainkat azért kapjuk, hogy segítsenek bennünket a szolgálatban. És mások szolgálata szellemi növekedésünket eredményezi.
Mindenekfelett azt mutatták meg nekem, hogy a szeretet a legfőbb jó. Láttam, hogy igaz szeretet nélkül semmik vagyunk. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk másoknak, hogy gondoskodjunk másokról, hogy megértsük egymást, megbocsássunk és szolgáljunk egymásnak. Azért vagyunk itt, hogy minden Földre született ember iránt szeretettel legyünk. Földi megjelenésünk lehet fekete, sárga, barna, csinos, csúnya, vékony, kövér, jómódú, szegény, intelligens vagy ostoba, nem ezeknek a külsőségeknek az alapján kell ítélnünk. Minden szellemnek megvan a képessége, hogy elteljék szeretettel és örökkévaló energiával. Kezdetben mindenki rendelkezik a Fény és igazság bizonyos mennyiségével, amelyet lehet teljesíteni. Mindezt mi nem tudjuk lemérni. Csak Isten ismeri az ember szívét, és csak Isten tud tökéletesen ítélni. Ő ismeri szellemünket, mi csak átmeneti erősséget és gyengeséget látunk, korlátozottságunk miatt ritkán tudunk bepillantást nyerni az ember szívébe.
Megtudtam, hogy minden, amit azért teszünk, hogy a szeretetet kimutassuk, értékes: egy mosoly, egy bátorító szó, egy önfeláldozó, apró tett. Ezek által növekszünk. Nem minden ember szeretetre méltó, de ha valakiről úgy találjuk, hogy nehéz szeretnünk, az gyakorta azért van, mert emlékeztet valamire saját magunkban, amit nem szeretünk. Megtanultam, hogy szeretni kell ellenségeinket is, félretéve a dühöt, irigységet, keserűséget, le kell győzni a megbocsátani nem tudást.
Mert ezek a dolgok rombolják a szellemet. Be kell számolnunk róla, hogyan bántunk másokkal. Amikor megkaptuk a teremtés tervét, örvendezé-sünkben énekeltünk, és megteltünk Isten szeretetével. Öröm töltött el, amikor láttuk azt a növekedést, amelyet itt a Földön elérünk majd, és az örömteli kötelékeket, amelyeket ki fogunk alakítani egymással.
Aztán figyeltük, hogyan jött létre a Föld. Figyeltük, amikor szellemi fivéreink és nővéreink beléptek fizikai testükbe földi életük idejére, mindegyikük megtapasztalta a fájdalmakat és örömöket, amelyek a haladásban segítik őket. Különősképpen emlékszem, amint végignéztem az amerikai pionírokat, amint átvágtak a kontinensen, örvendeztek, amikor letudták nehéz feladataikat, és teljesítették küldetésüket. Megértettem, hogy csak azok kerültek oda, akiknek arra a tapasztalatra szükségük volt. Láttam az angyalokat örvendezni azok felett, akik szenvedéseiket elviselték és győzedelmeskedtek, és szomorkodásukat azok miatt, akik elbuktak. Láttam, hogy egyesek a saját gyengeségeik miatt buktak el, mások pedig mások gyengesége miatt. Ereztem, hogy sokan közülünk, akik nem voltunk ott, nem tudtunk volna megfelelni a feladatoknak, belőlünk csapnivaló pionírok váltak volna. Ugyanígy egyes pionírok, vagy más területekről valók, nem tudták volna elviselni a mai élet szenvedéseit. Ott vagyunk, ahol lennünk kell.
Amikor mindezek a dolgok elém jöttek, felismertem a terv tökéletességét. Láttam, hogy mindnyájan önként vállaltuk helyzetünket és helyünket a világban, és hogy mindnyájan több segítséget kaptunk, mint amennyiről tudunk. Láttam Isten feltétlen szeretetét, túl minden földi szereteten, sugározni minden gyermekére. Láttam a mellettünk álló angyalokat, akik arra várnak, hogy segítsenek nekünk, örvendezzenek a teljesítményeinknek és az örömeinknek. De mindenekfelett láttam Krisztust, a Teremtőt, és a Föld Megváltóját, a barátomat és azt, aki a legeslegjobb barátja lehet bármelyikünknek. Úgy éreztem, feloldódom az örömben, amint a karjaiban tartott és megnyugtatott -végre otthon vagyok. Odaadok mindent, amivel csak valaha rendelkeztem, hogy ismét betöltsön az a szeretet - hogy átöleljenek az ő örökkévaló Fényének sugárkarjai.
A törvények
Még mindig az Úr jelenlétében voltam, továbbra is Fényének melegében fürdetett. Nem érzékeltem, hogy bármilyen meghatározott helyen lennék, sem a körülöttünk lévő űrt, vagy más lények jelenlétét. Ő látott mindent, amit én láttam, tulajdonképpen tőle kaptam mindent, amit láttam és megértettem.
Az ő Fényében maradtam, és a kérdések és válaszok folytatódtak. A közöttünk zajló párbeszéd valóságosan felgyorsult, míg végre úgy látszott, hogy a lét minden területét érintettük. Gondolataim ismét a fölöttünk uralkodó törvények felé fordultak, és az ő tudása elkezdett belém áradni. Kifejezetten éreztem a boldogságát, az örömét, hogy megoszthatja mindezt velem.
Láttam, hogy számos törvény létezik, amellyel irányítanak bennünket - szellemi törvények, fizikai törvények és egyetemes törvények -, amelyek legtöbbjéről csupán sejtésünk van. Ezeket a törvényeket egy cél betöltése érdekében alkották meg, és a törvények kiegészítik egymást. Ha felismerjük ezeket a törvényeket és megtanuljuk, hogyan kell alkalmaznunk pozitív és negatív erőiket, akkor felmérhetetlen hatalomra, erőre teszünk szert. Ha megszegjük e törvények bármelyikét is, ha a természetes rend ellen támadunk, bűnt követünk el.
Láttam, hogy mindent szellemi erővel alkottak meg. Minden egyes elem, a teremtés minden egyes részecskéje intelligenciát hordoz, amely intelligencia telve van szellemmel és élettel, és így megvan a képessége, hogy megtapasztalja az örömöt. Minden egyes elem független, önálló cselekedetekre képes, reagálni tud az őt körülvevő törvényekre és erőkre, ha Isten szól ezekhez az elemekhez, válaszolnak és örömmel engedelmeskednek a szavának. Krisztus a természeti erők és törvények betöltésével teremtette a Földet.
Megértettem, hogy ha igazán hűségesen, a rajtunk uralkodó törvények szerint élünk, további áldásban lesz részünk, és még nagyobb tudáshoz jutunk. De azt is megértettem, hogy megszegve ezeket a törvényeket, „bűnözve" elgyengülünk, és lerombolhatunk mindent, amit eddig felépítettünk. A bűnnek ok-okozati összefüggései vannak. Elkövetett cselekedeteinkkel magunk hozzuk létre a saját büntetésünket. Ha például szennyezzük a környezetünket, ez „bűn" a Föld ellen, és mi az élet törvénye megszegésének természetes következményeit fogjuk viselni. Lehet, hogy fizikailag legyengülünk vagy meghalunk, esetleg mások fizikai legyengülése vagy halála lesz cselekedeteink következménye. Vannak bűnök, amelyeket a hús ellen követünk el, amilyen a túltáplálás vagy az alultáplálás, a testedzés elmulasztása, visszaélés a gyógyszerekkel (ide tartozik bármilyen anyag, amely nincs összhangban testi szervezetünkkel), és más fizikai legyengítő tevékenység. A hús „bű- . nei" közül egyik sem kisebb, mint a másik. Felelősek vagyunk a testünkért.
Láttam, hogy minden szellem tulajdonul kapja a testét. Amíg a halandó világban élünk, a szellemünknek kell irányítania a testünket, kívánságait és szenvedélyeit maga alá kell rendelnie. A szellemből származó minden dolog a testben nyilvánul meg, de a test és annak tulajdonságai nem tudják a szellemet annak akarata ellen fordítani - a szellem az a bensőnkben, ami dönt. A szellem uralkodik. Az eszünket, a testünket és a szellemünket tökéletes összhangba kell hoznunk, ha olyan tökéletesek akarunk lenni, mint amennyire egy halandó tökéletes lehet. Szellemben tökéletessé válásunkhoz, ehhez az összhanghoz krisztusi szeretetet és tisztaságot kell hozzáadnunk.
Egész szellemem szinte ujjongott az örömtől, ahogy ezek az igazságok megvilágosodtak. Megértettem őket, és Jézus tudta, hogy magamévá tettem mindazt, amit megmutatott nekem. Még egyszer felnyíltak szellemi szemeim, és láttam, hogy Isten sok világegyetemet teremtett, és az elemeket bennük ő vezérli. Ő uralkodik minden törvényen, energián és anyagon. A mi világegyetemünkön belül vannak pozitív és negatív energiák, és a teremtéshez és növekedéshez mindkétfajta energia elengedhetetlen. Ezek az energiák intelligenciával rendelkeznek - engedelmeskednek az akaratunknak. Jószándékú szolgák. Istennek abszolút hatalma van mindkétfajta energia felett. A pozitív energiák alapvetően azok, amelyeket ilyennek ismertünk meg: fény, jóság, kedvesség, szeretet, türelem, jótékonyság, remény és így tovább. És a negatív energiák is éppen azok, amelyeket azoknak ismertünk meg: sötétség, gyűlölet, félelem (a sátán legfontosabb eszköze), kellemetlenség, türelmetlenség, önzés, kétségbeesés, bátortalanság és így tovább.
A pozitív és a negatív energiák egymással ellentétesen működnek. És ha meghitt kapcsolatba kerülünk ezekkel az energiákkal, a szolgáink lesznek. A pozitív a pozitívat vonzza, a negatív a negatívat. A fény vonzódik a fényhez, a sötétség szereti a sötétséget. Ha főként pozitívvá vagy főként negatívvá válunk, a hozzánk hasonlóakkal kerülünk kapcsolatba. De nekünk megvan a választási lehetőségünk, hogy pozitívak vagy negatívok legyünk. Egyszerűen pozitív gondolatok segítségével, pozitív szavak kimondásával pozitív energiákat vonzunk. Láttam, hogy ez így van. Láttam, ahogy különböző embereket különböző energiák vesznek körül. Azt is láttam, hogy egy ember szavai valóságosan befolyásolják a körülötte lévő energiamezőt. Csupán a szavak - a levegőrezgések - vonzzák maguk is az egyik vagy a másikfajta energiát. Az egyes emberek vágyainak hasonló a hatása. Hatalma van a gondolatainknak. A saját gondolatainkkal magunk alakítjuk ki a környezetünket. Fizikai értelemben ez egy bizonyos időt vesz igénybe, de szellemileg azonnal megtörténik. Ha megértjük a gondolataink hatalmát, akkor sokkal jobban vigyázunk rájuk. Ha megértjük szavaink káros hatását, akkor sokkal inkább hallgatni fogunk minden negatívum helyett. Gondolatainkkal és szavainkkal hozzuk létre saját gyengeségünket és saját erősségeinket. Korlátaink és örömeink a szívünkből származnak. Mindig helyettesíthetjük a negatívat pozitívval. Minthogy a gondolataink befolyással lehetnek erre az örök energiára, éppen ezért az alkotás forrásai is lehetnek. Minden alkotás a gondolatban kezdődik. Először el kell gondolni. Tehetséges emberek a képzeletüket is fel tudják használni új dolgok megalkotására, mind csodálatos dolgok, mind pedig szörnyűek megteremtésére. Egyes emberek már úgy jönnek a Földre, hogy képzelőerejük fejlett, és láttam, hogy egynémelyikük visszaél ezzel a hatalommal. Egyes emberek negatív energiákat használnak, hogy bántó dolgokat hozzanak létre -megállapításokat vagy szavakat, amelyek rombolni tudnak. Mások pozitív módon használják képzeletüket a körülöttük lévők megjavítására. Ezek az emberek valódi örömet idéznek elő, és áldottak. A gondolkodás által létrehozott dolgoknak szó szerint hatalma van. A gondolatok tettek.
Megértettem, hogy az életet képzeletben lehet a legteljesebben élni - hogy, ironikusan szólva, a képzelet kulcs a valósághoz. Ezt soha nem gondoltam volna. Azért küldtek bennünket ide, hogy teljes életet éljünk, hogy bőségben éljünk, hogy örömünk teljék saját alkotásainkban, akár új gondolatok, vagy dolgok, vagy érzelmek, vagy átélések azok. Nekünk magunknak kell megalkotnunk az életünket, gyakorolni az adottságainkat, és megtapasztalni mind a tévedést, mind a sikert. A szabad akaratunkat alkalmaznunk kell, hogy kitágíthassuk és megnyithassuk az életünket.
Mindennek a megértésével együtt ismét annak a felismerése következett, hogy a szeretet mindenekfelett való. A szeretetnek kell uralkodnia. Mindig a szeretet uralja a szellemet, és a szellemnek meg kell erősödnie, hogy irányíthassa a lelket és a testet. A szeretet természetes rendjét ismertem fel mindenütt. Először is szeretnünk kell a Teremtőt. Ez a lehetséges legnagyobb szeretet (ámbár lehet, hogy nem is tudjuk meg ezt, amíg nem találkoztunk vele). Azután szeretni kell önmagunkat. Megtudtam, hogy az önszeretet érzése nélkül az a szeretet, amit mások iránt érzünk, hamis. Aztán hogy mindenki mást úgy kell szeretni, mint önmagunkat. Ahogyan meglátjuk Krisztus fényét önmagunkban, másokban is meg fogjuk pillantani, és így lehetetlenné válik, hogy ne szeressük benne Istennek ezt a részét.
Most, hogy bennmaradtam a Megváltó ragyogásában, abszolút szeretetében, felismertem, hogy amikor gyerekkoromban úgy féltem tőle, tulajdonképpen távolabb kerültem tőle. Amikor azt hittem, hogy nem szeret, a magam szeretetét vontam meg tőle. Ő soha nem mozdult el. Most láttam csak, hogy ő volt az én galaxisomnak a napja. En forogtam körülötte, néha közelebb, majd távolabb, de az ő szeretete soha nem halványodott el.
Megértettem, hogy mások milyen eszközei voltak az én tőle való eltávolításomnak, de nem éreztem sem keserűséget, sem elítélést velük szemben. Láttam, hogy fölöttem hatalommal bíró férfiak és nők hogyan lettek prédáivá a negatív energiáknak, és úgy tanítottak Istenben hinni, hogy féljek tőle. A céljaik pozitívak voltak, de a tetteik negatívak. A saját félelmeik miatt a félelmet használták mások irányítására. Megfélemlítették az alájuk beosztottakat, arra tanították őket: úgy higgyenek Istenben, hogy „féljék Istent, mert különben a pokolra jutnak".
Ez engem megakadályozott abban, hogy igazán szeressem Istent. Megértettem ismét, hogy a félelem a szeretet ellentéte, és a sátán legerősebb fegyvere. Minthogy féltem Istentől, nem tudtam őt igazán szeretni, és mert nem tudtam szeretni őt, nem tudtam szeretni magamat sem, és tisztán másokat sem. A szeretet törvénye lett itt megszegve.
Krisztus továbbra is mosolygott rám. Elégedett volt, hogy én örömömet lelem a tanulásban, hogy milyen izgalommal élem át az élményt.
Most tehát tudtam, hogy valóban van Isten. Többé nemcsak valamiféle egyetemes hatalomban hittem, hanem most már megláttam az Embert a Hatalom mögött. Láttam egy szerető Lényt, aki teremtette a világegyetemet, és minden tudást belé helyezett. Láttam, hogy ő uralkodik az ismeretek felett, és ezt a hatalmat a kezében tartja. Tiszta tudással értettem meg: Isten azt akarja, hogy olyanok legyünk mint ő, és hogy ellátott bennünket isteni képességekkel, mint amilyen a képzelet és az alkotás hatalma, a szabad akaraté, az intelligenciáé, és mindenekfelett a szereteté. Megértettem: valóban azt akarja, hogy vegyük igénybe a mennyei erőket, és ha hiszünk benne, hogy képesek vagyunk ezt megtenni, akkor képesek is leszünk.
Gyógyulás - és meghalás
Ez a megismerési folyamat ilyen természetességgel zajlott a Megváltó jelenlétében, pontról pontra, az igazság minden eleme következetesen vonta maga után a következőt. Miután megismertem az univerzum két legfőbb energiaforrását, amelyek egyaránt Isten fennhatósága alá vannak rendelve, megláttam azt is, hogy ezek az erők hogyan hatnak ránk fizikailag. Emlékezetembe idézték, hogy a szellemnek és a gondolatnak hatalmas befolyása van a testre, s így láttam, hogy szó szerint értve is rendelkezünk erővel a saját egészségünk befolyásolására. Láttam, hogy mindnyájunk szelleme hatalommal rendelkezik, hogy erőt adhasson a testnek a betegség távoltartására, illetve ha már egyszer megbetegedett, a meggyógyításá-ra. A szellemnek hatalma van a lélek irányítására, és a lélek irányítja a testet. Gyakran, amikor erre a törvényszerűségre gondoltam, eszembe jutott az Írás, amely azt tanítja, hogy amit az ember a szívében gondol, az ő maga.
Gondolatainknak kivételes ereje van arra, hogy negatív vagy pozitív energiákat vonzzunk magunk köré. Amikor hosszasabban a negatívumokat vonzzuk, az eredmény a test védelmének meggyengülése lesz. Ez különösen akkor igaz, ha a negatív gondolatokat önmagunkra összpontosítjuk. Megértettem, hogy akkor vagyunk a leginkább énközpontú állapotban, amikor lehangoltak vagyunk. Semmi nem tudja úgy kiszipolyozni természetes erőnket és egészségünket, mint a sokáig tartó lehangoltság. De ha erőfeszítést teszünk, hogy elmozdítsuk saját magunkat önmagunktól, mások gondjaira koncentráljunk és arra, hogyan segíthetnénk nekik, a gyógyulásunk elkezdődik. A szolgálat mind a szellem, mind a test balzsama.
Minden gyógyítás belülről indul ki. Szellemünk gyógyítja a testünket. Egy orvos biztos keze megműthet, és a gyógyszerek ideális körülményeket teremthetnek az egészség számára, de a gyógyító hatást akkor is a szellem fogja gyakorolni. A szellem nélküli testet nem lehet meggyógyítani. Az nem képes tovább élni. Megmutatták nekem: testünk sejtjei úgy vannak megtervezve, hogy vég nélkül élhetnénk. Kezdetben úgy lettek beprogramozva, hogy regeneráljuk önmagunkat. Hogy a régi sejteket, amelyek él